Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)
TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Nyakas Miklós: A szabolcsi hajdúvárosok helyzete Várad eleste után a kassai főkapitányhoz írt levelek tükrében, 1668
sára, hogy „az Török igen patkoltat s az pocsai Hidat paranczolta a debreczenieknek meg czinalni". 1 3 Szeptemberben egy újabb levélben adta tudtul, hogy „az török valahova készülne", s mind a Debrecenből, mind pedig a Bagamérból származó híradás szerint a pocsaji hídon készül átmenni. Október huszadikán jelentette Kassára, hogy aznap este vette a debreceni főbíró levelét, amelyben az a törökök készülődéséről ad hírt. Vér Mihály kallói vicegenerális az így nyert értesülést nemcsak Felső-Magyarország főkapitányának küldte meg, hanem értesítette a szatmári, az ecsedi és a tokaji végvári katonaságot is. Olykor a törökök fogságába esett vitézek is tudták értesíteni a kallói főkapitányt az ellenség készülődéséről. így csempészett ki például 1668 szeptemberében két fogságba esett kallói katona a váradi tömlőéből Székely Ferenc kallói főkapitánynak egy levelet, amelyben a törökök készülődését adták hírül. Mint írták, a váradi basa a városból egyetlen embert sem enged ki, nyilván a hírek kiszivárgásának meggátolása céljából. Úgy hallották, hogy már csak a lippaiakat várják. A török közelebbi céljáról bizonyosat nem tudtak, lehet, hogy a Kunságra, lehet, hogy Kálló alá készülnek, de a levél utóiratában azt írták, hogy valamelyik hajdúváros ellen indulnak, éppen ezért „most derekasan vigyázzanak". A váradi rabok levelét is haladéktalanul a kassai főkapitányságra továbbították. A kállói kapitány a szűkebb térség hírein kívül természetesen igyekezett értesüléseket gyűjteni a tágabb régiókból is. így például rendszeres híradással volt az erdélyi fejedelemségről, az éppen akkor Krétán (Candia) zajló velencei—török háborúról. Olykor a hajdúvárosokat a hírszerzés és -továbbítás elmulasztásával vádolták, legalábbis ez tűnik ki Takaró Mátyás hadházi hadnagy leveléből, amelyet Csáky Ferenc kassai főkapitánynak írt, s amelyben a debreceniek vádaskodása ellen védekezik; „mivel nem csak Debreczenből, de akar honnat ércsük az hirt, éjjel nappal késedelem nélkül kültön külgiük az hova illik, mivel mi hodolatlanok vagiunk, félünk és igen vigiazunk, nem ugy mint az Debreczeniek". A török sűrű fenyegetőzése ellen természetesen nemcsak a hírszerzés, menekülés volt orvosság, hanem az esetleges fegyveres ellenállás is, amely természetesen ekkor már csak helyi konfliktusok elhárításában lehetett hatásos. Ráadásul a kassai főkapitány az 1660-as években már ezt is tilalmazta, nyilván magasabb katonai és politikai szempontból. Ettől függetlenül többször előfordult, hogy a hét hajdúváros fegyveresen mégis összegyűlt, bár mint a Hadház melletti táborukból Kassára jelentették, csak vigyázásul. Régebben — írták — ha valamely városnak vagy a hajdúság egészének bántódása, sérelme esett, azt közösen orvosolhatták. Kérték a főkapitányt, hogy ezt ezután is engedje meg nekik. A hajdúvárosok így tehát hodolatlanok maradtak, nem ugyan önerejükből, hanem a magyar királyság és a török birodalom közötti erőviszonyból adódóan. A hajdúvárosok behódolási szándékára egyébként van jelünk, nevezetesen Szoboszló esetében. A szoboszlói tanács 1668 decemberében Csáky Ferenc kassai főkapitányhoz írt levélben tudomásul vette Felső-Magyarország főkapitányának parancsát, hogy a töröknek tovább ne hódoljanak, de egyben kérték, hogy számukra más, biztonságos lakhelyet jelöljön ki, mert „mi igen pusztában hét végvárbeli Török között lakunk...". Ezt a főkapitány visszautasította! A hajdúvárosok megmaradására — mint mondotta — a végházaknál egyéb soha nem volt, s viszont. Ibránynak például a hét hajdúváros mindenkor nagy segítségére szolgált. A kassai főkapitányság jogköréhez tartozott a hajdúvárosok fegyveres erejének megmustrálása is. Amikor Csáky István szatmári kapitány ráírt a polgáriakra, hogy Szentmi13 A pocsaji híd a váradi törökök fontos átkelőhelye volt, amelynek a karbantartása a debreceniennek a kötelességét képezte. Ilyen követelésekkel a váradi törökök még uralmuk utolsó szakaszábak is előálltak. Vö. Zoltai Lajos : Debreczen a török uralom végén. (Bp., 1905.) 31. 28
