Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Makoldi Sándorné: „Aki nem hiszi, járjon utána" (Hajdúnánási hiedelmek)
bőgőre támaszkodik a vízben, oszt úszik. Ahogy lelökte a bőgőt, hát szerteszíjjel ment, még ő is leesett a kemencírűl. Szóval ilyen látszó víz vót, osztán meg úgy gondóta, hogy mán ű most nem fúl bele, hanem úszik a bőgőn. Tanya közben, este hallottam ezeket, mert minálunk is jártak a szomszídok. Sokszor jó estéket töltöttünk, oszt elnevetgettünk. 3 6 Éjszakai zörgések, fények Mink disznót vágtunk, oszt a sógornőm volt itt csak. Mikor vittük a kóstolót, hát ides néni eljött ide akkor. Honnan tudta, honnan nem, hogy Klári itt van, csak eljött meglátogatni engem. Osztán mentünk együtt — én is vittem édesapámnak a kóstolót, meg Kovácséknak. Azt, mikor itt a gimnáziumhoz értünk, én mentem a tűzoltólaktanya fele, a meg ott a kis közön haza. Oszt mikor édes néni megcsókolta, nem tudott odébb menni Klári. Mán elhaladtunk jól. Visszanízek, még mindig ott áll, níz utánunk. Azt mondom: Mi az, Klári, mit felejtettél el? Azt mondja ídes níním: „Semmit, semmit! Csak menjünk, fiam!" Én is oszt nem mertem hátranézni, mikor ment el, nem tudom. (Klári a férjem testvére vót, még jány.) Mán akkor iccaka egy nagy tarka macska ráfeküdt a Klárira. Kovácsné meg (ő a sógornőm, vót egy kis tudománya), villát, gombostűt, ilyesmit, meg foghagymakoszorút tett rá, de nem jól tudta csinálni, mert csak bement a macska. Hogy honnat, vagy hogy tudtak bemenni, ezen mink is csodálkoztunk. Akkor este Mónáréknál is (Klárinál) és Kovácséknál is, mind a két helyen megjelentek. (?) Kovácséknál Juliska néninek jól elverték a kézit, hogy jajgatott. A férje, Gábor bácsi felkőtt, felvette a pisztolyt — az is hanyatt vágódott, a pisztoly kiesett a kezibül. Ki verte meg a kezét? Hát azok a. .. azok, aki... Áztat hallotta Gábor bácsi, hogy ugat a kutya, és akkorra mán Juliska néni jajgatott. De hogy hogy tudott bemenni? És amikor Gábor bácsi a védelmére kelt, űtet is ellökték, hogy a pisztoly kiesett a kezibül. De nem látott semmit. Mónár Sándor bátyám pedig, hogy Zsófi néni jajgatott, hát majd lámpát gyújt, felvágódott a lámpa a padlásig, akkor leesett s szerteszíjjel tört. Ez történt az a nap, mikor mi a disznót vágtuk, február 5-én, 1932-ben. És márciusig gyakorlódott, oszt akkor lett csak vége. Min mentek azok keresztül! Már annyira féltek, mikor kezdett az este gyünni, hogy nem lelte senki a helyét. Mind a három helyt. Csörögtek, meg villanyfények így keresztül-kasul a padláson, mint mikor villámlik. A fénysugár mán mingyár éjfélkor megjelent a szobába. Nagyon féltek. Annyira. Apám azt mondta a nagymamámnak — Zsíros Julcsa néninek hítták a bábaasszonyt, Zágonyiné —, „Híjjátok el Jucsát, oszt csinájjék velünk valamit!" Az ajánlotta osztán Varga doktort. Ő orvosságot adott, de az nem ért semmit. Még kétszer adott. Hanem amikor harmadszor is adott, akkor maradt el, de mán ekkor eltőtt, hogy március utója vót. Egy tablettát el kellett áztatni egy pohár vízbe, és abból mindenki itt, aki látott valamit. De nem történt semmi. Harmadszor, mikor Mónár Sándor bácsi bement az orvosho, hát mondja neki: „Nagyságos úr! Nem akar megszűnni semmi! Folytatódik mindig!" Azt mondja: „No, az Istenit az anyjuknak! — ezekkel a szavakkal. — Most mán én elbánok velük !" Adott egy tablettát. Ahogy beletették a pohárba, vízbe — a padlásig kilencszer ugrott fel az egy szem tabletta. És mikor kilencedszer visszaesett, lepihent, elolvadt a vízben. Eztet mindnyájan látták, ott vót mindenki. De még az is feltűnő vót: mikor a doktor kiment hozzá36 A. : S. L.-né, 77 éves, Hajdúnánás. 198
