Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sóvágó Mihály: Emlékezés a Keleti temető madaraira

szúró gébicsek vadászgattak. Cippegett az énekesrigó-csapat, nyaktekercs jajgatott. Fekete barkójú kabasólyom süvített el a fák felett. Egy pár ragyogó kék-vörös tollú szalakóta kelt szárnyra. De a poszátafélék ejtettek legjobban bámulatba. Minden bokros rész tele volt velük; egyetlen nyárfáról harmincnál is több repült fel. Volt közöttük mezei poszáta, kis poszáta, barátkaposzáta, kerti geze, sisegő füzike, fitiszfüzike. Ezek mind énekeltek is, daluk egybefolyt az erdei pintyek csicsergésével, a zöldike fütyörgésével. Jó kétszázas nagylilikcsapat húzott északkelet felé. Ezek a vadludak rendes időjárású években április első hetében elmennek tőlünk a tundrákon levő hazájukba. Ilyen későn sem azelőtt, sem azóta nem láttam őket. Májusban a madárdal megszépült környezetben zengett. Kilombosodtak, majd virágozni kezdtek az akácok is, dúsan sarjadt a fű az utakon, virágba borultak a vadrózsák jázminok, bodzák. Édes illatuk betöltötte a levegőt. Soha nem éreztük azt, hogy az elmúlás szomorú helyén vagyunk, ha a temetőbe mentünk. Júniusra már csak a fészkelő fajok maradtak itt; alig negyedét tették ki a májusiaknak. Közülük meg kell említeni legkisebb pintyfélénket: a csicsörkét, a kanárimadár rokonát. Sárga mellű, zöldes hátú, sötéten sávozott, rövid csőrű, takaros kis énekes ez, hangja teljesen az üvegköszörülésre emlékeztet. Némely évben költött a magas fákon. Júliusban tovább csökkent a fajok száma. Több madár, felnevelve fiókáit, elkóborolt ki a szántóföldekre, a legelőkre, így a vörös vércse, szarka, tengelic, a mezei veréb. Leghűségesebbek maradtak, az élőhelyükhöz legjobban ragaszkodtak: az erdei pinty, füstifecske, házi veréb, sárgarigó, tövisszúró gébics, vadgerle és zöldike. Augusztusban megindult a kis énekesmadarak elköltözése és átvonulása. Kezdtek újra szaporodni a fajok. Az őszi vonulás igazán mozgalmas hónapjai azonban a szeptember és az október. Szeptemberben vett búcsút a temetőtől az itt fészkelők közül a sárgarigó, tövisszúró gébics, füstifecske, vadgerle. Megjöttek az énekes rigók, és október végéig itt tanyáztak. Újra elfoglalták leshelyüket a szürke és kormos légykapók. A parányi sárgafejű királykák ott sípoltak a tujákon, és egészen év végéig kitartottak. Rozsdafarkúak — mindkétféle —, füzikék, poszáták, molnárfecskék mutatkoztak. A nagy fakopáncs kopogtatását és rikkantását most már minden hónapban lehetett hallani. Szeptemberben, október első felében ismételten megjelent az erdei pityer. A pacsirták és billegetők rokona, karcsú, vékony csőrű, szürke sávolyos hátú, krémszín mellű, fehér hasú, kecses kis madár. Az erdőn költött, panaszos, de kellemes énekét ott gyakran hallhattuk. Fiókái felnevelése után elhagyta az erdőt, a mezőkön, legelőkön kóborolt. Hosszú íveket írt le repülés közben, és finom, egytagú szittenése mindennél biztosabban jelezte, hogy itt az ősz. 1942. október 5-én sokáig üldögéltem a temető hátulján, ahol legkevesebb ember járt. Ragyogó, enyhe, szélcsendes nap volt, és sok madár tartózkodott a közelben. Ez a nap keresztmetszetét adja az októberi madáréletnek. Széncinege, összesen tizennyolc, mindenfelé keresgélt a fákon, barátcinege is hét. Csilpcsalpfüzikék többfelé is mondogatták a nevüket. Fekete sapkás barátkaposzáta figyelt egy bokorban. Két ökörszem bujkált egy bodzán, harmadik egy sűrűségben szólt. Vörösbegy is perregett vagy öt. Erdei pityer szittent. Egyesévelkettesével, összesen tizenöt mezei pacsirta vonult keletről nyugatra. A szántókon, legelőkön élő, szép énekű pacsirtának nem volt bóbitája, és szélső farktollainak fehérsége is megkülönböztette búbos rokonától. Télire elköltözött. Nappal vonult, magányosan, kisebb rajokban. Citromsármányok is jöttek már be az erdőből, tíz is cippegett az utakon. Egy zöldike fütyörészett, erdei pintyek ültek a fákon. Mezei veréb csiripelt. A kis csízeknek nyolcas csapata vágódott le hirtelen a magasból, és surrant alacsonyan tovább délnek. Seregélycsoport szárnyalt nyugatra, egy falka nagy lilik erős kiáltozással keletre. Az utakon feketerigók ugráltak. Táplálékukat a földön keresgélték. Az ember közeledésére „tak-tak" kiáltással keltek, és a sűrűben karicsálásszerűen perlekedtek. Húsz is kelt fel egyesével. A pettyes begyű 16