Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)
Bencsik János: Csege szabadmenetelű jobbágyfalu társadalomrajza a XVIII—XIX. század fordulóján
(Magyarázatként a táblázathoz: ? esetén nem volt adatunk. ! esetén az ökrök egy része másnál van. A szarvasmarhák és a lovak számában a növendék állat is benne van. A termények mennyisége köbölben adott.) A fenti táblázatban a telkes jobbágyok közül a következő szempontok alapján válogattam össze a családfőket : a) E családok a faluközösség vezető rétegéhez tartoztak, s többnyire a főbírói posztot is betöltötték. b) A kimutatás szemléletessé tétele érdekében ragaszkodtam a folytonos előforduláshoz, illetve ahhoz, hogy a bemutatott családok, családfők a tanulmányozható másfél-két és fél évtized alatt pontosan azonosíthatók legyenek. c) A közösségben jobbára egyedi (mint Boza, Kota) vagy sajátos (Pikó Demeter, Tóth Pál) nevű családfőket mutattam be, amelyek e közösségre jellemzőek lehetnek. A táblázatból is kiderül, hogy a telkes gazdák vagyoni helyzete rendkívül ingadozó volt. Mind a szántott-vetett föld nagysága, mind az állatállomány számszerű adatai változhattak. Természetesen az állatok darabszámának megállapításánál tudnunk kell a dikális összeírások szempontjairól a következőket: A szopós borjúkat, csikókat, a növendék juh és sertéseket nem jegyezték be. De nem vették számításba azokat a heverő- és igásállatokat sem, amelyeket Márton napig eladtak. Még így is számolhatunk bizonyos mértékű letagadással. A család gazdasági ereje csökkent természetes úton azáltal, ha az öregedő családfő telkét fiának, vejének adta át, s utána az lett a telkes státuszú jobbágy. Az elhalt gazda özvegye csak ritkán tartotta meg telkét és folytatott gazdálkodást, többnyire zsellérré lett. Ha örököse nem volt, akkor úrbéri illetőségét el is vesztette. De átmenetileg is lehetett valamely gazda zsellérré, mégpedig akkor, ha nem tudott földet művelni, nem rendelkezett igaerővel. Német András gazdát 1804-ben, 1805-ben házaszsellérként írták össze, majd 1812-ben ismét telkes gazda lett. A telkes gazdák amellett, hogy esetenként fél- vagy fertályfődön gazdálkodtak, különböző gazdasági tevékenységet vállalhattak. Volt közöttük csapláros (Gyöngyösi Mihály 1795-ben), mesterember (Kóti János csizmadia), urasági kerülő (Sebők Mátyás 1782-ben), majoros (Kapronczi Mihály és János az 1780-as években), de a pásztorságot is elvállalták (Barancsi István csikós, G. Szabó Ferenc csikós 1782-ben, sőt ő 1783-ban dohánykertész a Szilágyban). Gyermekeik egy része, míg apjuk gazdálkodott, addig ők más kenyérkereset után néztek, pásztoroknak szegődtek el, valamelyik uradalomban vállaltak szolgálatot. Természetesen akadt olyan fiú gyermek, aki az apja jobbágy-gazdaságában dolgozott, ezeket esetenként porció alá is vették. Az 1816/17-es conscriptiőbasi 55 telkes, 34 házas és 10 házatlan zsellér mellett 4 fiú is szerepel. A telkes gazdák üzemében azonban az 1792-es gazdasági évben 6 fiú mellett két esetben szolgát is foglalkoztattak. De munkaerőt jelentett az öccse, a vője, az atyafija is. 4 6 Azt is természetesnek tartották, hogy ha a telkes gazdának két-három fia is megérte a felnőtt kort, akkor közülük egy, esetleg kettő (telekosztás révén) maradhatott apja státuszában. A kimaradó testvér zsellérré lett vagy házasság útján jutott telekhez. A pásztorokkal külön is foglalkozom, akik településünk, Csege esetében éppen azért, mert e táj későfeudáliskori gazdaság- és településtörténete, s a természeti tényezők kedveztek az állattartásnak, a paraszti társadalom legszélesebb rétegét alkották. Az állattenyésztés évszázados uralkodó jellegét, s ezzel együtt a külterjességnek a közelmúltig konzerválódott vezető szerepét több kutatónk hangsúlyozta. Azzal is foglalkoztak, hogy a pásztorkodás, mint megélhetési forma generációkon keresztül öröklődött, pásztordinasztiák jöttek létre. 46 HBmL. Tiszacsege, V. 674/a. 12. 93
