Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Fintha István: A rétisas a Hortobágyon

elől vándorolva. Egy részük 3—6-os kisebb csapatokban itt telel, mások (többnyire a fiatalok) tőlünk is délebbre húzódnak. Ma legtöbbet mindig a legzavartalanabb területeken láthatunk, hiszen rendkívüli módon kerüli az embert. A Hortobágy, kiterjedt, csendes pusztaságaival így régtől fogva klasszikus előfordulási helye. A számtalan régi adat közül csak néhányat emelek ki. 1920 telén az Ohati erdőben rendszeresen 4 rétisas és 1 barátkeselyű éjszakázott. {Tikos, 1943.) Udvardy 1941-ben a következőket írja: „A Hortobágyon már nem fészkel, de egész évben látható, kora ősztől késő tavaszig pedig gyakori madár." „Októbertől tavasz utójáig sebzett ludakból él. Száma a libákkal nő és fogy." Szomjas László 1926 tavaszán egy libatetem körül 8 példányt riasztott fel, és még négy másikat is megfigyelt ugyanakkor. „Éjjelre a kis akácerdők megszokott helyére szállnak be, ahol lesből könnyű elejteni őket." (!) Nagy László Geszt mellől 1953-ban 8 példányról, 1958-ban 14-ről tesz említést, azzal, hogy ennyit a hortobágyi Halastavakon sosem észlelt. {Nagy, 1961.) Jócskán túltesz ezen Lelovich 1955-ös adataival. írja, hogy ekkor a Halastavak északi részén, a Kondásfenéken 36-ot, az ohati II. tavon 27 példányt, s (horribile dictu!) az Ohati erdőbe beszállók között pedig 150-nél több egyedet látott. {Lelovich, 1961.) Ez a mennyiség úgyszólván hihetetlen, tekintve a megfigyelés időpontját, a terület zavart voltát, valamint azt, hogy sem előtte, sem utána nem láttak még csak közelítően is ennyit a vidéken. Újabb időkben a Hortobágyon már csak a téli félévben, de még mindig rendszeresen tanyáznak a nagy vízfelületek közelében — a Halastavak környékén, illetve a déli, tágasabb szikeseken. Általában november első hetében érkeznek és március második felében térnek vissza távoli költőhelyeikre. Az első őszi példányok sokszor már október végén láthatók, de ilyenkor még kevesen vannak, alig 3—4 egyed között oszlik meg a Hortobágy 50 000 hektáros térsége. Az időjárás téliesre váltása előtti napokban, novemberben számuk hirtelen 15—25-re, sőt néha 30 fölé is ugrik; valószínűleg azért, mivel az északról érkező hideghullám előtt a délre húzódó madarak itt torlódnak össze. Különösen akkor látványos ez, ha a zord idő sebesen érkezik. A vastag hótakaró és a tartós fagyok idejére, mikor a vizeket jégkéreg vonja be, többségük már odább is áll, hiszen itt igen szűkösen jutnának ennivalóhoz. A haltenyésztő telepeken, ahol a tavakat ilyenkor rendszeresen lékelik, ott settenkedik a levegőre gyűlő halak körül néhány, de sokszor a széles környéken is csak ez az egy-kettő jár, míg hamarosan újabb és újabb kóborlók cserélik fel őket. Ebben az időszakban sokat segítünk rajtuk, ha számukra táplálékot juttatunk. A körültekintően végzett téli etetés értéke kettős. Az „egészséges", tehát a kórokozóktól és a vegyszerektől mentes ennivaló nem okoz elhullást vagy szaporodásképtelenséget, azonkívül rendszeres kihelyezése a területhez köti a madarakat. Ily módon igen jó eredményeket értek el a balti sasok védelmében. Finnországban évek óta tonnaszám rakják ki részükre telente az alkalmas minőségű friss húst. Ennek köszönhető, hogy mind kevesebb példányuk pusztul el, és — ha lassan is — egyre szaporodik a költő párok száma. {Hario, 1974.) Nálunk is nagyon fontossá vált a rétisasok élelmének pótlása, különösen a legutóbbi évektől. A Hortobágyi Nemzeti Park megalakulása (1973. jan. 1.) óta a területen a vízivad vadászata megszűnt, így a korábbi idők libázásai, kacsázásai után szerte található szárnyazott, sebzett áldozatokkal „terített asztaluk" is a múlté lett. Újabban — ismét — főképp hallal, a szórványosan lelt dö2* 19