Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Fintha István: A rétisas a Hortobágyon

gökkel vagy beteg állatokkal kell beérniök. Ezeket is jóval nagyobb területről kényszerülnek összegyűjteni jóllakásukhoz. 1972 és 1973 január-februárjában tucatnyi elhullott állatot (1 sertés, több birka és bárány) tettünk ki a Zárni pusztára, a Pozsgán kút mellé. A dögökön rendszerint 3—4 rétisas lakmározott. Csak akkor szálltak rájuk, mikor már a legtürelmetlenebb szarkák után az óvatos tarkavarjak is csipkedni kezdték. Szabó László természetvédelmi felügyelő megfigyelései szerint pihenőhelyeiken mindig „rangsorban" helyezkedtek el. A legöregebb a vastagabb dörzsölőfán (földbeásott faoszlop, melyhez a szarvasmarhák vakarózás céljából hozzáfenik oldalukat), egy fiatalabb a vékonyabbon, egy másik fiatal (kis termetű, valószínűleg hím) példány a kútágason, végül egy vén, a negyedik egyed, a kút rovátkáján tartózkodott. A kútgém végét kevésbé kedvelték, így ezen inkább a dolmányos varjak (legfelül) és a szarkák (lejjebb) helyezkedtek el, rendben. Magam viszont gyakran láttam a gém végén ülni a sasokat, persze nem szerettek arra a kútra szállni, amelyik a (néha nem is csekély) súlyuktól billegni kezdett. A Hortobágy északabbi vidékein, ahol a nappali nyugalom óráit a táplálkozás helyétől távolabb töltik, hasonló szabályosságot nem láttam, pedig itt egy helyen gyakran 18—20 példány is összegyűlt. Ezek egymástól távolabb, szanaszét, vagy kisebb csoportokban ülnek a földön, néha csak a síkon, esetleg egy kiemelkedő, hátas részen, máskor egy-egy híd karján — mely ülőhelyek vízszintességükkel eleve egymás mellé rendelik őket, meggátolva az elfoglalt helyek magasságából következő hierarchia kialakulását. Sok esetben időznek valamely kisebb kiemelkedésen: határjel-halmocskán, régi gáton. Majd mindig látni néhányat a télire felengedett kútgémek hegyén, ritkán viszont az ágason és a dörzsölőfán. Mint a következőkből többször is látható lesz, zömük a Juhosháti erdő öreg, csúcsszáradt fákkal teli akácosában éjjelezik. Itt sem láttam letelepedésükben rendszert, igaz, hogy mindegyiküknek egyformán jut alkalmas száraz ág. Megfigyeltem, hogy gyülekezéskor nemcsak a fákon, hanem gyakran (úgy tűnik, elsősorban az erősen szeles időben) a földön is tartózkodnak, ám alvásra mind a magasabb gallyakon keres helyet. Ez elsősorban a környéken rendszeresen mozgó vaddisznók miatt nem is lehetne másképp. A halastavak kiolvadása után a dögöknél mind ritkábban fordultak meg, míg egyszer elmaradtak. Hamar elfogyott az ennivaló is, hiszen a dolmányos varjak és szarkák, majd a később hozzájuk csatlakozó vetési varjak és csókák; éjjelente pedig a rókák és a kóbor kutyák sűrűn rájártak. Az etetést végülis állategészségügyi okokból be kellett szüntetni. A jövőben mindezeken okulva igyekszünk megoldani segítésüket. Ritkasága ellenére se hagyjuk figyelmen kívül állategészségügyi szerepét! Tevékenysége nagyjelentőségű az állati járványok elharapózásának megfékezésében. A hazánkból rég eltűnt keselyűk helyett ő végzi a dögök eltakarítását és szívesen szedi össze a kevéssé életképes, a betegségektől legyengült állatokat. Az utóbbi időben sokat emlegetett róka-veszettség áldozataiból is gyakorta zsákmányolt, amivel jócskán akadályozta a fertőzés terjedését. Hasonlóképp használ azzal is, hogy felmarkolja a sérült, vagy elpusztult halakat a tavakból. E tisztogató munkája gyakran életébe kerül, mikor a felszedett járványt maga sem vészeli át. Vásárhelyi 1930-ban beteg, röpképtelen rétisast kapott a Hortobágyról, hol a tőkésrécék és vadludak soraiban baromfipestis pusztított. Ezektől, mint zsákmányállatoktól több rétisas kapta meg a vészt, közülük kettőt 20