Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)
Papp József: A tiszacsegei tanyák népének „bárói", a dohánykertészek (1778—1945)
ténhető Halottaknak Kereszténi módon tisztességes el temettetésekre Harangunk meg vonattassék, úgy a Harangozónak egy Halottól öt, Nro 5 garas és a Harang meg húzásáért ismét 5, és így egy Halottnak ki harangozásáért 10 garas fizettessék. Ha pedig a meg holtnak el takarítói úgy kívánják hogy tisztesség tételére két harang vonattassék, tartoznak fizetni két annyit : 1 Rhforintokat." 2 8 Az, hogy a dohányosok között más, főként katolikus vallásúakat is alkalmaz az egyébként protestáns hiten levő uraság, azt jelzi, hogy a szakismereteket előbbre valónak tartotta, mint a vallást. A Szilágyban lakó katolikusok esketését, sőt még a gyermekek megkeresztelését is egy ideig az egyeki plébános látta el. Egyedül csak a temetés maradt a csegei református papra, mivel ott híveket nem nyerhetett az egyháza számára. A századfordulótól azonban még a szomszédos szentmargitapusztai plébániához tartoztak mindaddig, amíg Csegén is 1939-ben a katolikus egyházközség meg nem alakult. Ezek az egyszerű emberek igen buzgó katolikusok voltak. Erre példának említjük S. I. elbeszélését, aki legénykorában bálba akart menni, „a szülők meg azt kívánták, hogy a templomba is elmenjünk. Margitán vót még akkor a katolikus templom, de én nem mentem el. Aztán az lett a büntetésem, hogy nem adott anyám pénzt a bálra. Pedig hát nem vótam én akkor se istentagadó, de az a nagy katolikusság oda vitte a szülőket, hogy annak éltek akkor." A dohánytermeléssel kapcsolatos munkálatok kora tavasztól késő őszig tartottak. Az uraság, mivel a dohány nagyon kiélte a talajt, a dohánytermesztésre igénybe vett földet 3—4 évenként váltogatta. A bérlők, a termelésre előkészített melegágyat és földet, az ősi szokásnak megfelelően, még legutóbb is évente nyílhúzással osztották szét egymás között. A földet és a melegágyat ötször annyi nyilasra osztották, mint ahány bérlő volt. Családonként öt nyilat a melegágyra, ötöt pedig a dohányföldre húztak, így egy-egy bérlet öt nyilasföldből és öt darab melegágyból állott. „Azért vót így, hogy mindenkinek jusson a jóbul is, meg a rosszbul is." A melegágyak és a földek szétosztása után mindenki maga gondozta a palántákat és a kiültetett dohányt is. A termesztés és a feldolgozás során kollektív munkafolyamattal nemigen találkozunk. A termett mennyiséggel szinte kilónyi pontossággal az egyes családok külön számoltak el a gazdaságnak. A beváltónál köteles volt mindenki a maga termesztette dohányt szakszerűen leadni. Az egyéni munka minősítése tulajdonképpen a dohány átvételekor, annak értékének megállapításakor történt. A gazdaság ugyan egy átalányt kialkudott előre, de az egyes dohányosok érdemük, azaz az általuk termelt dohány minősége szerint kaphattak többet vagy kevesebbet is. Ezzel is serkentették őket a jobb munkára. A dohányos anyagi helyzete tehát attól is függött, hogy milyen dohányt termelt és természetesen attól is, hogy mennyit. „Ez a dohányosság úgy nézett ki abban az időben, hogy az ember ha sokat dolgozott is, de vót egy kis summapénze. Egy évben egyszer fizettek, de a megélhetés csak jobb vót belüle. A munka aztán nagyon sok vót, kemény vót. Még mikor fiatal vótam, a feleségem is az vót, értette a munkát, mert az ő szülei is valamikor dohányosok vótak, egy este 40 póré dohányt is felfűztünk. Aki nem értette, annak egy este 8—10 póré is sok vót. Hát nekünk se vót kevés, de éjjel 1—2 órára megfűztük a 40 pórét. Négy órakor meg mán újra felkeltünk. De így kellett dógozni, mert így fizetett a dohány. Azt láttuk itt is ebben a gazdaságban, meg másutt a káptalani birtokon is, hogy aki 20—30 évet lehúzott a dohányosságban — 28 Uo. 197'
