Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Papp József: A tiszacsegei tanyák népének „bárói", a dohánykertészek (1778—1945)

igaz, hogy ez hosszú idő vót — de utána tudott egy kis viskót venni a faluban vagy valahun, mert akkor nem vót olyan nagy építkezés mint mostan. Ezért aztán a nagy munkát vállaltuk, hogy legyen valami a fejünk felett, ha megöregszünk." A kukások elvileg szabadon rendelkeztek munkaidejükkel és erejükkel is, jogilag tehát a gazdaság más munkára nem oszthatta be őket. A gyakorlatban azonban velük szemben is alkalmazott kényszert, mert „ha ráért az ember, a gazdaság látta, hogy most nincs olyan sürgős munka, azért csak parancsolt. Az ilyen munkát taksának neveztük. Ha szorult a munka, a dohányosnak is el kellett menni napszámba, még akkor is, ha 80 fillér vót a fizetség. Nem mentünk vóna mi el azért, de muszáj vót, mert ha nem ment el, akkor megjegyezték, az első dohányosnak mindjárt mondták, hogy miért nem mentek. Másodsorba meg jött az új esztendő és ha valami kis hibát találtak, mindjárt jött a szekatúra. Ha meg akart maradni az ember a dohányosságban — mert az azért csak jobb vót, mint a cselédsor — akkor nem tette ki magát ilyesminek. Mert oszt a vége csak az lett, hogy felmondtak neki, vehette a sátorfáját." Valójában nehéz kenyér volt tehát a dohányosság. A dohányosok közé utóbb már csak kertészkönyvvel lehetett bejutni. Csak a régi dohányos családok tagjai képeztek ez alól kivételt. Az utódok, akiknek a munkáját az uraság esetleg éveken át figyelemmel kísérhette, csak akkor léphettek a szülők örökébe, ha azok már kiöregedtek. Addig rendszerint a szülőkkel együtt dolgoztak, vagy az uraságnál szolgáltak béresként. S. I. is nyolc évig volt cseléd, majd amikor szülei feladták a bérletet, „beszéltem az intézővel, hogy nem juthatnék-e én is az itteni dohányosok közé. Azt mondta, mert mán ismert, semmi kifogás, de talpra álljak." A kukások anyagi helyzetét tulajdonképpen az eddig elmondottakból is meg lehet ítélni. A dohányosok jobban hozzájutottak a pénzhez, mint az urasági cselédek. A cselédember készpénzt csak ritkán kapott, a kommenciót meg nem adhatta el, mert akkor a családja szájából vette volna el a kenyeret. Jószágot is csak korlátozott mértékben tarthatott, nem tudott tehát miből pénzt csinálni. Ezzel szemben a dohányosnak mindig csörgött a zsebében pénz. Amikor jól sikerült az évi termés és számításuk szerint kaptak pénzt „akkor be szoktunk menni a falusi kocsmába. Ez nem jelentette, hogy kocsmázó emberek lettünk vóna, hanem ez úgy fel vót kapva, hogy ez dohányos, és kicsúfolták vóna, ha a cimborájával nem megy be egy pohár borra. Mert a dohányos társaságot „báróknak" hívták. Ez csúfnév vót. De miért is hívtak úgy bennünket? Hát azért, mert a cselédség közt úgy nézett ki, mint a báró, neki vót pénze, amannak nem. Ha úgy elmentünk a kocsmába, vótunk hármannégyen és valaki benézett, azt mondta : a bárók vannak itt ! Egyébként a cimborák el is várták, hogy fizessünk, tudtuk ezt magunktól is, mert én is vótam nyolc évig cseléd. Mindig vót annyi, hogy egy valakit csak meg tudtam kínálni. No de milyen áron? A munka nagyon sok vót, mert annyit dógoztunk, amennyit csak elbírtunk. Nagy családdal vótam, nyolc gyereket neveltem fel, de a mi gyerekeink ott nőttek fel a dohányföldön a hancsikgödörbe. Meg ahun dógoztunk. Amikor meg cseperedni kezdtek, mán ott dógoztak velünk, mert nem bírtuk másként. Sokszor, különösen kapálás és aratás idején nagyon öszszejött a munka. Itt vált oszt el, hogy ki melyiket választja : cseléd lesz-e, vagy dohányos. Mert a dohányos annyit dolgozott, mint az állat. A cseléd meg csak ott ült az ökör faránál, vagy szántáskor is csak sétált mellette. De oszt meg kellett azt jól gondolni, mert annak a cselédnek csak az a 16 mázsa ga198'