Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)

Fintha István: Madárcönológiai vizsgálatok a Hortobágyon. A Meggyes-erdő

Szintek MEGGYES-ERDÖ HALÁPI-ERDÖ Szintek tölgyes akácos pusztai tölgyes akácos Gyepszint 0,20 0,39 2,66 0,66 Cserjeszint 0,49 0.95 2,67 1,33 Odúszint 0,04 0,95 2,33 2,00 Koronaszint 47,06 26,47 1,00 0,33 ÖSSZESEN: 47,79 28,76 8,66 4,32 1. táblázat. A debreceni Halápi-erdő és a Hortobágyi Meggyes-erdő megfelelő állományai 1 hektárra eső átlagos fészeksűrűségének összehasonlítása^ fészkclöhely-szintek szerint. Az 1. táblázat összehasonlítja erdőnk és a Debrecen közelében elterülő nagyobb kiterjedésű erdőségek egyikének, a Halápi-erdőnek jelleg szerint megfelelő állományait madártelepülésük kvantitatív adataiban. Halápon is megtalálni a Meggyes-erdő tölgyesének, vagy akácosának mását. Míg azonban az előbbinél a tölgyes 1 hektárra eső átlagos fészeksűrűsége 8,66, az utóbbinál 47,79. Az akácosban hasonló a helyzet: Halápon 4,32, a Meggyesben 28,76 költő pár esik 1 hektárra. Az izolált fás vegetációfoltok másik sajátossága is jelentkezik a Megygyes-erdőnél. Az itt költő fajoknak ugyanis csak egy hányada — az erdőhöz szorosabban kötődő madarak csoportja — szerzi élelmét a helyszínen, míg a többi távolabbi területeken gyűjtöget. Mindez érthető, hisz ekkora tömegű fogyasztó szükségletei ugyancsak meghaladják egy 35 hektárnyi szárazföldi élőhely eltartóképességét. Az is kézenfekvő, hogy a nagyobb biomasszát épp az erdőn kívül táplálkozók adják (1398 pár), annak ellenére, hogy fajszámuk csak 12, ami a fészkelők 26,09%-a. Ugyanakkor az erdőből élők 34 faja (73,91%) mindössze 87 fészekkel (5,86%) szerepel az együttesben. Jól látszik tehát, hogy előbbiek (köztük főként a gémfélék) csak a kedvező fészkelési lehetőség miatt kötődnek a táplálékszerző területektől eléggé távoleső erdőhöz. Ezek adatait foglalja össze az alábbi kimutatás (2. táblázat). 7