Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Nyakas Miklós: A Hajdúkerület társadalmi küzdelmei a XVIII. század végétől és polgári átalakulásunk kérdése

ellenében - a kiváltságolásokat fenntartani, míg a rendek, elsősorban Szabolcs megye, mindent elkövetett a hajdúvárosok bekebelezésére. Mindkét törekvés mozgatórugóját az adó kérdésében jelölhetjük meg: az udvar számára előnyös a kerületnek mint önálló adózási egységnek a fenntartása, míg Szabolcs a bekebelezés esetén a vármegyére kivetett adó újrafelosztása révén akar kedvezőbb helyzetbe kerülni. A kerület megmaradása szempontjából rendkívül fontos mozzanat, hogy a hat hajdúvárosra nem akadt földesúri igénylő, hiszen Polgár esete világosan példázta azt, hogy az egri káptalan földesúri jogigénye erősebbnek bizonyult minden más szempontnál. Végül közrejátszott a kerület fönnmaradása szempontjából saját szívósságuk: a Csanádyak korszaka fejet hajtó, kis stílusú kompromisszumpolitikát ereedményezett ugyan - de egyben azt is jelentette, hogy sikerült megőrizni a kerület létét. E védekező, defenzív időszakban azonban a hajdúvárosok társadalmában alapvető belső változások mentek végbe. A relatíve nagyobb szabadsággal rendelkező helyek mágnesként vonzották a környék jobbágyait, de a jobbágytelken ülő armalista nemeseket is, hiszen a címeres levél nem mentesítette őket a földesúri adó fizetésétől. A törzsökösök is szívesen látták a bevándorlókat, hiszen a lélekszám növekedése az egy főre eső terhek csökkenését is jelentette. A törzsökösök, a jövevény nem-nemesek, és az armalisták közt a harc egyelőre nem éleződött ki. „A hajdúnemesség magát más a városokban lakó osztálytól el nem különözhette ... a városokban megmaradt hajdúk kéntelenek voltak minden . . . terheket magok közt szigorú arányban, javaikra és tehetségeikre nézve felosztani; s mivel igazságtalanságnak tartották a hajdú - s nem-hajdú nemeseket e tekintetben magok terhelésével kímélni, azokat minden általok hordozott terhek hordozására szorították; mitől a nemesek tudván, hogy hajdú fundusokat bírnak eleinte nem is vonakodtak."

1 Az állandóan fenyegető külső veszély, az alacsony lélekszám és földbőség tehát egyelőre kedvezett az azonos jogállás kialakulásának, a jogok és kötelezettségek viszonylagos egyenlőségének. Felvetődik természetesen az a kérdés, mi váltja ki a kerületben a XVIII. század második felében meginduló és az idők folyamán egyre hevesebbé váló társadalmi mozgalmakat. Annyi bizonyos, hogy rendkívül komplex jelenséggel állunk szemben. A XVIII. században a kerület léte fokozatosan megszilárdult, az 1790/91-es országgyűlésen megvalósult az annyira óhajtott álom; a kerület léte és jogállása országos szentesítést nyert. A jobbágysorba süllyedés veszélye elmúlt és ez pezsdítőleg hatott a nemesi öntudat erősödésére. Kézenfekvőnek látszik a népesség növekedésére is gondolni, mely együtt járt az egy főre eső földmennyiség csökkenésével. Lényegesebb ennél a földközösség bomlása, a határhasználat rendjének megváltozása, a földművelés jelentőségének fokozódása az állattartás rovására. Legnagyobb horderejű mégis a rétegek egymásközti arányának megváltozása - ezen belül a törzsökösök relatív visszaszorulása és a beköltözöttek jelentőségének növekedése. Egy 1820-ban kelt hajdúkerületi statútum a kerület kebelében élő lakosokat a következőképpen csoportosítja:

2 1. Hajdúk, vagyis annak a 9254 hajdúkatonának a leszármazottja, akiket Magyarország egykori királyai és fejedelmei megnemesítettek. 1 Sillye Gábor: Szózat a Hajdúkerület ügyében (Pozsony, 1847) 24. 2 Kolosvári Sándor-Övári Kelemen: A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye III. kötet. A tiszántúli törvényhatóságok jogszabályai Budapest 1892, 519. 78'