Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Varga Gyula: Határhasználat egy szabad paraszt faluban a XX. század első felében

meg. Ez annál jelentősebb tényező, mert a lakosság több mint negyedének - házassági kapcsolatok s ezekből következő örökösödések folytán - volt más faluban földje. Ezek egy része 1920 után kívül esett az országhatáron, de tulajdonosaik 1945-ig átjárhattak a határon földjeik megművelésére s terményeiket haza szállíthatták. A határ területi beosztása és tulajdonjogi változatossága is mutatja, hogy a határhasználat is változatos lehetett. Vázlatszerűen a következő formákat tudtuk megállapítani: 1. Közös használatú területek. Ide tartoztak az említett közösségi földek. Mint láttuk, ezek használati joga minden helybeli lakost egyenlő jogon megilletett s az igénybevétel mértékét nem kötötték sem ház, sem föld magántulajdonhoz. A használat szempontjából mégis három fokozatot lehetett ezen belül megfigyelni. Voltak olyan esetek, amikor a részesedést a ténylegeset megközelítő értékében meg kellett váltani (erdők, nádasok). Másik esetben, amikor csupán adót kellett fizetni az igénybevétel arányában (közlegelő), s végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a teljesen szabadon, szinte minden megkötöttség nélküli haszonvétel lehetőségét. Ilyen volt a falu környéki libalegelő, kacsaúsztató vizek (pl. a Róna), ahol nemcsak a falu több száz libája, kacsája élt meg nyáron át, de egy-két kecskét, juhot is kicsaphattak a közelben lakók, minden bejelentés és adókötelezettség nélkül. Nagy jószágok legeltetése is szabad volt útfeleken, árokpartokon, mezsgyéken, ahol a vetett terményekben nem okozott kárt. A csíkfogás, rákászat mindenütt szabad volt, a halfogás is a Berettyón kívüli vizekben. Szabad volt a fúzvessző, káka-, gyékénygyűjtés éppen úgy, mint a vad madarak tojásának összegyűjtése, a szikfűszedés, a gombaszedés, a sóskaszedés. A kutak környékén tavasszal felburjánzó ún. libasalátát kosarakban, zsákokban, kézzel vagy sarlóval bárki gyűjthette és hazavihette. A vadászatot itt is törvény tiltotta, de igen sok falusi szegényember tavasszal heteken át gyűjtötte a varjúfiókákat s ezekből állítólag kitűnő levest főztek s húsukat is elfogyasztották. (A madárfészkeket hosszú dorongokkal verték le, a fiatal legények fel is másztak a fákra s fából készült kampók (kákó) segítségével kiszedték a madárfiókákat, azokat ingük derekába gyűjtötték össze. Négyes-ötös bandákban járták az erdőt s egy nap alatt néha száz kis varjút is összeszedtek. A madarakat megölték, majd lábuknál fogva egy rúdra akasztották, melyet két ember vállára véve szállította haza, ahol aztán megosztozkodtak rajta.) Szabad volt összegyűjteni a legelőről a jószágok által elhullatott trágyát, ez volt a szegény emberek nyári fő tüzelő eszköze. Szabad volt bárhol seprűnek-, boronánakvaló szúrós gallyat vágni, sőt kis mennyiségben szabad volt a répalevél szedése is. E szabad földhasználatnak eddig fel nem mért jelentősége volt a földnélküli vagy törpebirtokos parasztság megélhetésében. Ha ugyanis ehhez hozzászámítjuk a tallózás, kalászszedegetés lehetőségét, a kor szegényparasztságának ismert igénytelenségét figyelembe véve, egyes családok évi megélhetését így is biztosíthatták. A közös használatú területeket gyarapította a 25 éves bérlet során a nagymarjai major melletti kis, kb. 20 holdat kitevő erdő. Ezt az erdőt a bérlő társulat kb. 10 év alatt a bérlőknek - a községi erdők mintájára - árverésen eladta. Különös jelentősége az volt, hogy ebben az időben már csak ebben az erdőben lehetett olyan nemes fákat venni, mint a fehér kőrisfa, a tölgyfa, szilfa stb., melyek a paraszti szerszámok, szekerek, hordók készítése szempontjából 10 Hajdúsági Múzeum Évkönyve 145