Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Bencsik János: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó-szabolcsi falvakban

A lecsonkított akácfák erős tavaszi hajtásait savanyú íze miatt rágták össze a gyermekek. „Azt lestük, hogy melyik a vastagabb hajtás, mert annak nagyobb bele volt, az savanyúbb ízű volt", - beszélte egy hetvenéves adatközlőm. Hasonló céllal fogyasztották a szőlő bajuszát (a kaccsát). Még a felnőtt is megette savanykás íze miatt, ha a szőlőben dolgozván elfogyott az ivóvize. Állati eledelként is számos növényt használtak a Tisza menti falvak lakói. Különösen a kacsának és a libának az etetésére használták fel a vadontermő növényeket. A kacsák és a libák tartása kétféleképpen történt e falvakban. Vagy folyamatosan a háznál, a gazdasági udvarokban nevelték őket, s akkor igen gyakran kellett etetni, vagy pedig a falu alatt levő legelőre vagy nagyobb vízre hajtották ki őket, s ekkor csak kétszer kaptak ennivalót napjában. Az etetésük úgy történt, hogy valamely növényt megvágták és korpával, ha ez nem volt, akkor vízzel keverték össze, s úgy adták a jószágok elébe. A lícium vagy ördögcérna (lycium halimifolium) a szőlőgerággyán bőven termett. A lícium leveleit leszedve kaskába vagy zsákba (szütyőbe is) rakták bele a lehúzgált leveleket. Előnye az, hogy leveleit nem kell megvágni, ezért is szerették a gyermekek szedni, mert nem kellett elkészíteni az állatok számára. Csupán korpával vagy vízzel keverték össze a felhasználás előtt. A jószágok szerették az íze és ropogós állapota miatt. A keserúlapu (arctium lappa) leveleit meg kellett vágni, mivel azonban úton-útfélen termett, gyakran használták az állatok táplálékául. Azt tartották, hogy a keserűlapuval etetett kacsa nem lesz dögös, mert az epét elhajtja tőle. Az a jószág pusztul el, melynek megnő az epéje, mert ilyenkor könnyen belejön a dög. A csalán (urica dioica) leveleit csupasz kézzel kevesen szedték. Rongyba csavarják a kezüket, vagy kesztyűt húznak rá. Igaz, hogy azt mondják: „A csaláncsípés használ a reumatikus betegeknek." Az egyik kezükkel megfogták a növény tetejét, másikkal felülről végighúzták a leveleket. A leszedett leveleket kaskákban vagy zsákokban szállították haza. A növényt felhasználás előtt leforrázták, hogy ne csípje az állatokat. A falunak az a része etette a jószággal a békalencsét (spirodela geheid), amely közelebb volt a Tisza holtágához, vagy valamely szabadabb vízhez. Többnyire a gyermekek szedték, de ha elfogyott a jószágok ennivalója, akkor a gazdaasszony is kiment békalencséért. A szedők a víz tetejét elborító apró növényeket valamilyen módon összeterelték. Erre a célra fát vagy deszkát alkalmaztak. Az összehúzgált békalencsét kassal, használt rostával vagy laskaszedőve 1 kimerítgették. Volt, aki egyszerűen belement a vízbe, s kassal halászta ki a békalencsét. Az erősebbek villára szúrták a kast, s azzal, mint a laskaszedővel meregették ki a növényeket. A kiszedett békalencsének rosszabb zsákot, vagy nagyobb kast vittek. Mivel a meleg időben hamar megposhadt, elszáradt, ezért gyakran mentek pótolni a jószágok eledelét. Más levélfélével azonos módon étették a kacsákkal. Mivel fontos e táplálék, a vízben gondosan őrizték a békalencsét, vigyáztak arra, nehogy a gyermekek összezavarják a békalencsés vizet. Azt szokták mondani, hogy aki békalencsés vízben fürdik, az rühes lesz. A felsorolt vadontermő növényeken kívül hasonló céllal használják fel néhány gazdasági növénynek (napraforgó, takarmányrépa) a levelét is. Rendszerint a munkábamenő szülőket a gyermekek helyettesítették, kikre rá is parancsoltak, hogy a jószágot megetessék. Hozzanak neki valami dudvát! A gyermekek természetesen nem válogatták meg a növényeket, azt hoztak, ami útjukba esett. Az idősebbek gondosabban válogatták meg a jószág táplálékát is. 8 Hajdúsági Múzeum Évkönyve 113