Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Bencsik János: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó-szabolcsi falvakban

kor már annyira kidugta az órát, hogy meg lehet csípni, mennek a gyermekek és csoportosan szedik. Eleinte csak nyersen fogyasztják, ha megnő, akkor ételt is készítenek belőle. A gyermekek és a felnőttek egyaránt járnak sóskát szedni. A mezei munkák megkezdése után (kapálás) csak a gyermekek a sóskaszedők. Három-négy gyermek összefog és kimennek a töltés (Tisza töltése, gátja) oldalába sóskáért. Leggyakrabban kaskát visznek magukkal, mert az könnyen cipelhető, a sóska sem törik össze benne. A sóska levelét markostul tépik le, a közötte nőtt fűvel együtt. Otthon azután fogyasztás előtt kiválogatják a leveleket, majd lecsipkedik a szárát. Az így megtisztított sóskaleveleket megmossák. Ha már vínebb a sóska, akkor a levél girízgyit is kihúzzák, hogy ne kerüljön bele az ételbe az erős szárnak a szálkája. A sóskát kétféle módon készítik el. A szegényebb családok a sóska leveleit fővő vízbe teszik, s addig főzik, míg szét nem mennek, majd ráhabarnak. így nem szükséges a főzéshez zsír, csak egy kissé vad íze van, savanyú marad. A másik elkészítési mód szerint a sóskát lemosás után zsírban megdinsztolják. Amikor a sóska a forró zsírban szétmegy, akkor egy kis vízzel felhígítják és ráhabarnak. Ezt az ételt sóskamártásnak, nevezik. A sóskát nemcsak saját szükségletükre, hanem eladásra is szedték. Voltak, akik házról házra járva árulták a sóskát. Ha valaki sóskára éhezett, akkor szólt egyik vagy másik személynek, akikről tudták, hogy rendszeresen sóskát árusított. Az aztán a kért időben hozta is a sóskát. A sóskáért pénzt vagy valamit (egy kevés lisztet vagy zsírt) adtak. A sóska használatának mértékére jellemző példa az is, hogy 1954-ben a gátfelügyelőség Tiszacsegén megtiltotta a sóskaszedést a töltésen, mert emiatt teljesen legázolták a kaszálót is. Nem volt olyan család e falvakban, ahol legalább egyszer a tavasz folyamán meg ne főzték volna a sóskát. Ha szűkében voltak az ennivalónak, akkor hetente többször is elkészült. Az iskolás gyermekek gondoskodtak arról, hogy a tanítóik is ehessenek sóskát. A sóska magvas szárát, a rengőjét fiatalon, gyengén a gyermekek is, a felnőttek is fogyasztották. Savanykás íze miatt szerették. A gyermekláncfű vagy fügörhe (taraxacum levigatum) levelét salátaként fogyasztották. Az 1880-as években még használták a gyermekláncfű levelét tavaszi csemegeként. Leveleit lecsipegették, majd kötényben vagy kaskában hazavitték. A szárától megtisztított leveleket megmosták, majd besózták. Rövid idő után a vizet kicsavarták belőle, és gyengén ecetes, cukros vizet öntöttek rá. Fedővel leborítva állni hagyták, és zöldségül ették más ételek mellé. A szélhajtitövis (xanthium spinosum) a szikes legelőkön tömegestől nő. A növény gyenge hajtását leszedték és a szokásos (már ismertetett) módon salátának készítették el. Különösen a pásztorok kedvelték, hisz egyik környezetükben nőtt növény volt. A boriska vagy a keserűíű (polygonum lapathipholium) levelét a felnőttek és gyermekek egyaránt fogyasztották. Nyersen tépték le leveleit és szájízesítőként használták el. (A gyermekek egymást is etették játék közben keserűfűvel, amikor lovasdit játszottak.) A feketenadályt (symphitum officinale) általánosan használták dohány pótlására. Ha a határban munka közben elfogyott a dohánykészletük, akkor a feketenadály száraz és összetört vagy összevágott levelével tömték meg a pipát. Ha előre számoltak a feketenadályra, akkor a leszedett leveleket fonnyasztották, majd megvágták, és szárították. A burgonya indájára is ráfanyalodtak az erős dohányosok. Az akácfa (robina pseudoacacia) gyenge hajtását a gyermekek kedvelték. 112'