Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz (Debrecen, 1978)

A XX. századi képzőművészeti anyagunk – Sz. Kürti Katalin

va a „Szerbiában" drámájáig. A mű nemes arányai, finom koloritja és reflexhatásai révén egyike Mednyánszky számlálhatatlan remekeinek. Míg a nagybányai telep a magyar tájképfestészet megújítását tűzte célul, addig a szolnoki művésztelep legjelentősebb alkotói a népélet hű ábrázolását, kritikai jellegű feltárását valósították meg, ha nem is olyan egyenletesen, mint később az alföldi festők. A telep legjelentősebb művésze Fényes Adolf (1869—1945) volt, akit „Szegényemberek élete" kb. hatvandarabos sorozata alapján kritikai realista művésznek tartunk. E sorozat szociális érzékenységével rokon az 1907-ben festett „Parasztlány" c. alkotása, amely tisztaszoba belsőben, vasárnapi öltözetben jelenít meg egy fiatal leány. Feje fölött a Kálvária kép és családi fényképek láthatók, ezek az elemek vigasztalan szürkéikkel és szűk tériségükkel fokozzák a mű szomorú, nyomott hangulatát. A lány arcán megilletődöttség, érzékeny szomorúság és megható tisztaság kifejezése uralkodik. A művész mindezt nagy lélekrajzzal, finom lila-szürke színhatással, mély árnyékértékekkel éri el. Együttérzése, azonosulása minden hangoskodástól mentesen, szinte szemérmesen, de határozottan nyilvánul meg remekművén. Munkácsy Mihály kritikai realizmusának öröksége búvópatakként volt jelen a magyar művészetben, s az ún. alföldi festők közvetítésével egészen századunk közepéig vezetett. Az alföldi festők azt a feladatot vállalták a század elején, hogy megmutatják Európának a félfeudális állapotban levő magyar valóságot, Ady „magyar ugar"-ját. A nemzeti sajátosságok kifejezését mindennél fontosabbnak tartották ezek a művészek, akiket nem elsősorban földrajzi közelség — az Alföldön élés —, de még csak nem is egyazon stílus művelése kapcsolt össze, hanem az azonos program és cél. E feladatról így nyilatkozott pl. Tornyai János: „Magyar festészetet és általános piktúrát előre vinni — új horizontot nyitni — ez lenne a célom"; Rudnay Gyula: „A nemzeti tradíciók nélkül nemzeti művészet el sem képzelhető. Én nem ismerek a világ művészetében sehol igaz értéket, amelyet nem a nemzeti tradíciók szültek volna"; Nagy István: „Meggyőződésem, hogy egy magyar művész sem láthat úgy, mint a nyugatiak. Millet, Delacroix és a többiek milyen távol vannak tőlünk! Magyart, ízig-vérig magyart csak az festhet, aki itthon dolgozik és szenvedve, fájdalmasan őszinte". Valamennyien külföldet, Münchent, Párizst járt művészek voltak, akik megismerve a világ nagy művészeit és az egyes nemzetek képzőművészeti hagyományait, megérezték: haza kell jönniük, mert „itt van a legnagyobb köd, itt kell legjobban törni, oszlatni a ködöt. Írással, képpel, felolvasással" (Tornyai). Itthon, Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Baján stb. a művelődés fáklya vivői lettek, képeikkel szószólók, vádlók, egy nemzet lelkiismeretének ébresztői. Tornyai János (1869—1936) múzeumunkban levő két pusztai tájképe 325