Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz (Debrecen, 1978)

A XX. századi képzőművészeti anyagunk – Sz. Kürti Katalin

a természeti erők és az ember harcát jeleníti meg olyan expresszív hatással, hogy érezni: emberei nemcsak a széllel, téllel, viharral birkóznak, hanem sorsukkal is. „Nagy borulás" c. műve egy sötét, kirobbanni készülő vihar fojtottságát érzékelteti kevés, indulatos vonallal, erőteljes, fenyegetően sötét foltokkal. „Téli táj"-a két nagy elem: a föld és ég szinte egy ecsetvonással történő („alia prima") megfestéséből áll. A két elem találkozásánál apró, szeszélyes, foltszerűen megjelenített facsoportot látunk, az előtérben, középen, egy hóban bukdácsoló apró férfialakot. A föld és a horizonton levő facsoport csak egy keskeny csík, a hangsúly a hatalmas, ólmosszürke égbolton van. „Ujabban inkább az eget szeretem festeni vagy a pusztát. Ennek is a lelkét inkább, mint a külsejét. . . Festem a nagy sömmit..." — írta Tornyai 1910 körül, mintegy kimondva, hogy az Alföld szabadság- és végtelenségérzetet keltő monumentalitásának a kifejezője akar lenni, s számára sík vidék legalább olyan izgalmas művészi téma, mint egykor Petőfi Sándornak volt. Koszta József (1861—1949) képei jóval színesebbek, mint Tornyai vásárhelyi, mártélyi művei. Képeinek lázadó, lázító színvilága a Móricz-novellák tragikus sűrűségét idézi. „Faluvége" c. olajképe a késő délutáni napsütésben ragyogtat fel egy pár fehérfalú házat. Hogy a fehérek minél vakítóbbak legyenek, Koszta sötétkékre festi az árnyékos házfalakat és párizsi kékre az eget. Hogy a nyugalom mögötti zaklatottságra, félelemérzetére utaljon, a sok vízszintes rétegre merőlegesen (a talajtól, a szakadékos parttól, a házfalakon át az ég nagy, lusta felhőiig) egy felkiáltójelszerű függőlegest, pirosszoknyás női figurát állít. A sötétek-világosak, a vízszintesek-függőlegesek ellentéte mellett igen fontos kifejezési eszköze a festésmód: kis, nyugtalan foltegységekből építi fel a művet, s a vastag göcsörtös festéknyomok felhordásával létrehoz a felületen egy vibráló, nyugtalan mozgást. Koszta a szentesi táj színeitől megittasodva expresszív kolorizmust teremtett. Nagyerejű színlátomásai kifejezik művészetének, temperamentumának vérbő magyarságát, a csak itt és csak így lehetséges érzetét. A színek erőteljes használatában Kosztával rokon Holló László (1887— 1976). A nemrég elhunyt Kossuth-díjas alkotó (akinek önálló múzeuma van Debrecenben) az alföldi festők közé sorolható. Mint Tornyai, Koszta, Rudnay, a szegényemberek életének festője volt. A két világháború közti magyar paraszti sors drámáját fejezte ki expresszív vásznaival. Bármely témához nyúlt — legyen az a mezei munkajelenet, táj- és portréábrázolás, csendélet, mitologikus, vagy történeti mű — drámai hatást váltott ki. 1929-es „Vesszőhántó lány" c. reprezentatív olajképe egyike tiszadadai ihletésű remekeinek. Erdőbelsőben jeleníti meg vöröshajú leányalakját, akinek koravén arcán riadtság, szomorúság ül. Holló színei már önmagukban is képesek drámát hordozni: a kékek, 326