Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2015 (Debrecen, 2015)

Muzeológia - Lakner Lajos: Graohidion gyermeke (Szilágyi Imre 70. születésnpajára)

155

GRAPHIDION GYERMEKE (Szilágyi Imre 70. születésnapjára)

Graphidionnak, másként a Szépmesterségek kezdetének hívták azt a Pásztorlányka szobrot, melyet Ferenczy István faragott Rómában a XIX. század elején. A legendabeli pásztorlányka kedvese képét rajzolta a porba. Kazinczy Ferenc, aki különösen föllelkesült Ferenczy alkotásán, így írja le a történetet: „... egy pásztorleány, midőn a szeretője el akarván utazni, az árnyékját a homokba bekarcolta, hogy eszerint a szeretőjének ábrázatja örökös emlékezetben nála megmaradna." A vonal tehát, mely lehetővé teszi a grafikai művek megszületését, a kezdetektől fogva összekapcsolódik a vággyal és az emlékezettel. A vágy valami távollévő jelenlétére, közvetlen elérhetőségére irányuló édes, s mégis fájdalmas érzés. Az emlékezet pedig e vágy megtestesülése vagy pontosabban menedéke. A vonalakban testet öltött emlékezet ugyanis jelenlévővé teszi a távolit és elérhetővé az elérhetetlent.

A vágy talán egyik legtisztább formája az álom, mely szintén elválaszthatatlan az emlékezettől. Álmunkból fölébredve ugyanis a legtöbbször nem tudunk, bár szeretnénk emlékezni az álmodott történetre.

Szilágyi Imre képeinek talán a vággyal és emlékezettel átszőtt álom- szerűség a legjellegzetesebb vonásuk. Annak ellenére is mondhatjuk ezt, hogy jelentős fordulat következett be művészetében. Míg művei kezdetben egy-egy történetet meséltek el, addig alkotó munkássága későbbi fázisában egyre inkább elvontabbá, történet nélkülivé váltak. Az álomszerűség azonban, amely gyakran mitikussá teszi műveit, mindvégig megmaradt. így a Kocsár Miklós Kölcsey verseire komponált madrigál ihlette (Kölcsey-Kocsár Madrigál l-IV) és a Földiekkel játszó égi tünemény (iCsokonai-illusztrációk) című linotípiái már nem mesélnek, hanem asz- szociációkat és érzelmekkel, gondolatokkal átszőtt sejtéseket váltanak ki a nézőből.

Álmaink mindig képek. Többnyire azt is gondoljuk, hogy van valami nekünk szóló jelentésük, üzenetük, amit fontos lenne megértenünk. De ahogyan ébredezünk és megmozdulunk, eltűnik a kép. Próbáljuk ugyan megragadni, hogy még maradjon. De könyörtelenül eltűnik. Csak az érzés marad meg, amit bennünk keltett és homályosan a jelentése. Vannak azonban, kiktől az álomból ébredve se szökik el az álomkép, sőt műalkotássá válik. Ilyen álom, vágy és emlékezet teremtette alkotásoknak gondolom Szilágyi Imre munkáit.

Na de miért az álom, miért a vágy és miért az emlékezet?

Szilágyi Imre alkotásai mindig oppozíciót teremtenek a valósággal, melyből hiányzik a bensőség, a biztonság, a szeretet és a remény. S épp ezek válnak jelenvalóvá munkáiban nagy vizuális erővel. S muszáj itt Kazinczy Pásztorlánykától írt gondolatait továbbidéznem: „Ámor vezete e' találmányra, s biztata, hogy szerencsés leendek, ha munkámat con amore

dolgozom". A con amore kifejezés a zenében használatos. A jelentése: szeretettel, gyengéden, bensőségesen adandó elő. Szilágyi Imre vonalvezetésében, színkezelésében és az általuk teremtett világban a szeretetet, a gyengédséget és a bensőségességet figyelhetjük meg, pontosabban válnak megtapasztalhatóvá. Mintha azt üzenné a művész, bár a világunkból hiányoznak, a műveket szemlélve azonban mégis részesülhetünk belőlük, hogy emlékezzünk és vágyakozzunk rájuk. S nemcsak a tematikájával szorosan ideköthető munkák esetében van ez így, hanem az elvontabbak esetében is, ahol valami elveszett, de a művészet révén mégis megmentett ideál után ébred föl a vágy.

Mindez talán mélyen összefügg azzal, hogy rézkarcai és metszetei olyanok, mint a kéziratok. A személyiség, sőt a személyesség közvetlen lenyomatai. Fia közelebb megyünk hozzájuk, akkor láthatjuk, hogy a vonalak akadály nélkül, könnyedén születnek meg a nyomófelületen. Épp ezért Szilágyi Imre művei tele vannak mozgással és élettel. Szalad a vonal, majd irányt vált, és átsiklik a legkülönbözőbb formákba. Kiszélesedik, majd elvékonyodik, szétválik, majd újra egyesül. S a vonalak játékának szuggesztív hatása művei előtt megállítja a nézőt. Állunk a kép előtt, nézzük, s egyszer csak kinyílik valami kapu, hívogat, hogy lépjünk be.

Amikor beszédemet írva e ponthoz jutottam, hirtelen eszembe jutott Wu Tao Ce nevű festő, akiről Kínában és Japánban természetfölötti lényként beszélnek. Történt ugyanis, hogy a császár megrendelt nála egy szecsuáni tájat ábrázoló falfestményt. Amikor a művész Szecsuánból hazatért, a császár kérdően nézett rá, amiért egyetlen vázlatot sem hozott magával. Wu így felelt: „minden a szívemben van", majd bement a palota egyik, függönyökkel eltakart csarnokába, és festeni kezdett. A császár csodálattal nézte a kész művet. A festő ekkor a képen látható sziklatemplomra mutatott. Majd tapsolt, mire a barlang kapuja hirtelen kinyílt. Az üreg belseje leírhatatlanulszép - mondta, és felajánlotta, hogy megmutatja a császárnak az odavezető utat. Belépett a barlangba, és intett urának, hogy kövesse. Mielőtt azonban az uralkodó beléphetett volna, a kapu becsukódott, a kép eltűnt a falról, és a művészt nem látták soha többé.

így hívogat bennünket Szilágyi Imre is, hogy kövessük, hogy lépjünk utána bátran. Lépjünk át a képen túli világba. De vajon nem járunk-e úgy, mint a császár: mielőtt belépnénk, bezárul előttünk a kapu? Vajon elég bátrak vagyunk-e, hogy átlépjünk a Szilágyi Imre képei által teremtett világba?

S milyen is ez a világ? Az érzékek megtisztulásának a világa, amikor személyiségünk és mindennapjaink zártságának érzete hirtelen eltűnik, s fölsejlik valami nem földi. Azt érezzük, hogy kinyíltunk valami felé, mert az érzékelhetetlen hirtelen érzékelhetővé vált. Nincsenek szavaink e tapasz