Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Régészet - Dani János: (Too) Much Ado, about (almost) Nothing
(TOO) MUCH ADO, ABOUT (ALMOST) NOTHING... 25 7. térkép: Sárrétudvari-Örhalom a Kárpát-medence szabályozás előtti vízrajzi térképén, a Livezile-csoport elterjedési területével (piros poligon) és annak feltételezett érintkezési zónája (narancs) a Jamnaja-kultúrával. (Horia Ciugudean szíves információja alapján) akol és némi gyűjtött széna várta a telelő juhokat (lásd részletesebben Szabadfalvi J. 1966,1970b; Balogh 1.1943; Andrásfalvy B. 1961b; 1968; 1975). Erre az eljárásra emlékeztet a transzhumáló juhtar- tás alföldi, folyó menti, illetőleg későbbi szántóföldi telelteté- se. Nagyalföldünk Erdéllyel határos, keleti területeire is érkeztek a 18. századtól egészen századunk elejéig román purzsások téli legelőre. A takarmányrépa, a cukorrépa, még inkább a káposztafélék betakarított területei őszi és téli takarmányozásra elsőrendűen alkalmasak voltak." (Szabadfalvi József: Juhtartás. In: Magyar néprajz II. Gazdálkodás - Állattartás, pásztorkodás., 2001.746-747) A purzsások nemcsak a Hortobágyon és a Biharban tűntek fel (Balogh 1961; Béres 1974; Varga 2003,32; Varga 2004a, 17-18; Papp 2008,108), szerepüket a Nagykunság gazdálkodásában Bellon Tibor is hangsúlyozta (Bellon 1996): „A tiszántúli pusztákon jelentős bevételi forrás volt a román purzsások téli legelő árendája. Ezek a vándorpásztorok télire a havasi legelőkről az Alföld mocsaras tájaira húzódtak le, és itt teleltették ki nyájaikat. Rendszerint előre megállapodtak a juhtartó gazdák egy-egy város tanácsával, hol, mennyi ideig milyen díjért és milyen számú jószágot hajtanak és teleltetnek az adott területen. Balogh István megállapítása szerint a XVIII. századtól a XIX. század közepéig ez a telelési forma meglehetősen általános gyakorlatnak tekinthető a Tiszántúlon. Egyébként a purzsások tiszántúli téli legeltetésének nagy néprajzi irodalma van. [102] Gazdasági és művelődéstörténeti jelentőségét sokan méltatták. A téli legelők hasznosítása részben purzsásokkal, részben a környékről érkező jószágokkal, és főleg a saját legelő állatállománnyal állandónak mondható. Az a kép alakul ki az olvasóban, hogy a pusztának folyamatos volt az élése. Ahonnan leszorult a nagyjószág, oda telelésre juhot hajtottak. Karácsonytól Szent György napig ezek a transzhumáló (nyári-téli legelőváltó) juhtartók járták a síkvidéki legelőket. Ez a legeltetési rendszer, a legelők maximális kihasználása komoly szervező tevékenységet igényelt. Nagy létszámú nyájak keltek útra a téli legelők felé."- A szerző által vázolt kép szerint (Lásd: Horváth 2014,3-4-képek) úgy tűnhet, mintha a Sárrétudvari-Örhalom alatt feltárt, nem helyi születésű „jövevények" egyenesen Livezile településről érkeztek volna. Ezt sem az Antiquity-ben megjelent cikk (Gerling et al. 2012b), sem egy korábbi előzetes tanulmány (Gerling et al. 2012a) nem állítja. A Livezile név - bár a szövegben említésre került Livezile-Baia lelőhely - mindkét publikációban a kora bronzkor eleji régészeti csoportot jelenti. Mivel a csoport az Erdélyi-szigethegység D-i részére is kiterjedt (egészen a Maros völgyéig), ennek megfelelően a Horváth Tünde tanulmányában emlegetett („légvonalban kb. 200 km") távolság sem feltétlenül annyi és így korántsem biztos, hogy 1800 m magas hegyeken kellett átkelni a korabeli pásztoroknak...
