Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Régészet - Dani János: (Too) Much Ado, about (almost) Nothing
24 DANI JÁNOS A középkorban a transhumance klasszikus területe Spanyolo. volt, ahol a többmilliós vándor merinó juhállomány (Merinos transhumantes) legelőváltó tartása egy sajátos, privilégiumokkal felruházott birtokos szervezet, a Mesta monopóliuma volt évszázadokon keresztül. Még a közelmúltban is milliós állományt költöztettek, nagyrészt vonaton. D-Franciao-ban (Provance, Alpok, Pireneusok) az egykori transhumance-utak (carraires) helyett az egyre csökkenő állományt szintén tehervonatokon költöztetik. D-Németo.-ban (ßajoro., Württemberg, Baden) a téli legeltetésben nem a természetes legelőknek, hanem a gabonatarló területeknek jutott nagyobb szerep. - A transhumance É-Afrika egyes vidékein is elterjedt; Algériában a francia megszállás (1830) a nomadizmus korlátozását hozta, ehelyett a transhumance hódított tért, s itt a 20. sz. elején érte el virágkorát. - A Balkán-félszigeten a téli-nyári legelőváltó pásztorkodásra ugyan a 10. sz.-tól ismertek az adatok (—»vlachok), de nem bizonyos, hogy ez a fenti ismérvek szerinti transhumance volt. A Balkán-félszigeten a transhumance nem vált nagyjelentőségűvé; itt ugyanis a hegyvidéki és síkvidéki legelők váltogató kihasználása egyfajta „kisnomadizmus" keretében folyt (vlachok, szarakatszánok, albánok egy része), s a vlachoknál a nomadizmus és a transhumance egy sajátos határesete - amely inkább transhumance - alakult ki. Az állattartó macedo-románok állandó, kiépített hegyi falvaikból családostól leköltöztek télire a nyájak legelőterületének vidékére; a hegyi falvakban, tulajdonképpeni, saját falvaikban csak egy-két öreg maradt vissza őrnek. (A román szakirodalomban ezt a módot „komplex transhumance"-nak nevezik.) - Számottevő transhumance folyt viszont a középkorban és az újkorban Erdély és a román fejedelemségek, főleg Havasalföld közt. Különösen a havasi legelőkben bővelkedő D-Kárpátok nyújtottak nagy nyájállománynak nyári legelőt, s ezek zömét télen a Duna szabályozatlan árterületén legeltették a pásztorok, akik és a nyájtulajdonosok jórészt D-Erdély kárpáti tájain laktak. Igen sok juhosgazda lakott Brassó és Nagyszeben környékén (birszánok). E transhumance keretében több milliós juhállományt tartottak a 19. sz. első felében. Hanyatlása a Duna szabályozásával, a román alföldi gabonatermelés konjunktúrájával, a településhálózat kiteljesedésével az 1860-as évek táján következett be. Az onnan kiszorult juhosgazdák egy része jól jövedelmező nyájállományának a Krím-félszigeten keresett legelőt. Ekkor a már korábban is használt Beszszarábián kívül a Kaukázusba is eljutottak, itt is meghonosítva egy kisebb arányú transhumancet. - Az É-i Kárpátok és a lengyel síkvidékek közti transhumanceról írott források tudatnak; a 14. sz. táján vlachok űzték néhány száz évig, később beolvadt a havasi állattartásba. - A török hódoltság utáni másfél században D-erdélyi juhosgazdák olykor az Alföldet is felkeresték, s az itteni városok pusztáin (Debrecen, Karcag) béreltek téli legelőt. Tiszántúli magyar magatarti juhászok is űztek elvétve szabályos transhumancet: télen falvaik, lakóhelyük határán legeltették nyájukat, nyárra Kárpátalját vagy a Tokaj-Zempléni hegyvidéket keresték fel. - írod. Veress Endre: Erdélyiek legeltetése Moldva—Havasalföldében 1821-ig (Magyar Gazdák Szemléje, 1928); Berezowski, St.: Pasterstwo Tatr Polskich i Podhala (E, szerk. Antoniewich, W., 1959); Dobrowolski, K.: Die Haupttypen der Hirtenwanderungen in den Nordkarpaten vom 14. bis zum 20. Jahrhundert (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, szerk. L. Földes, Bp., 1961); Jacobeit, W.: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa bis zum Beginn des 20. Jahrhunderts (Berlin, 1961); Balogh István: Adatok a román pásztorok XVIII. századi alföldi legeltetéséhez (Műveltség és Hagyomány, 1961); Gunda Béla: Ethnographica Carpatho- Balcanica (Bp., 1979)." (Földes László, In: Magyar Néprajzi Lexikon szócikke, Bp., 1982,352-353.) „Az ókor óta hosszú és 70-90 m széles útvonalakat tartottak fenn a transzhumáló pásztorkodás vándorló nyájai számára Dél-Európában (itáliai tratturí, francia carraires, ibériai canadas). A Dél Erdélyből Havasalföldén át a Duna árterére és deltájába vezető utak európai viszonylatban is a leghosszabbak közé tartoztak. Ezeket a románok „mokány út", „a vaj útja", „a juhok útja" néven emlegették. Nem voltak úgy kiépítve és gondozva, mint itáliai, ibériai társaik. 15-16. századi említésük gyakorta a transhumance-ra utaló legrégibb történeti nyom egy-egy folyó vagy patak völgyében. A juhnyájak útvonalai sűrűn behálózták nemcsak a Déli-Kárpátokat, de a Magas-Tátrát, a Beszkideket és a Kárpátok többi vidékét is, s érrendszerként kötötték össze a havasi legelőket, nyári szállásokat egymással és a völgyek településeivel." (Paládi-Kovács Attila: Utak, csárdák, hidak. In: Magyar néprajz II. Gazdálkodás - Közlekedés, szállítás, 2001.838) Horváth Tünde érvelése több ponton sem „megfellebbezhetetlen":- A Magyar Néprajzi Lexikonból idézett, a transhumancera vonatkozó Földes László által írt szócikkben (Földes 1982,352) foglaltak (első vastagon kiemelt rész) szerint a transzhumálás távolsága lehet relatíve nagy is; nem kizárólag rövid távolságokra szorítkozott ez a fajta állattartás és így nem kizárólag rövid távolságokat jelent maga a fogalom sem. Ennek megfelelően nem lehet érv az, hogy a „Yamnaya-tömbben a lótartást, lovas-nomadizmust kizáró életmódban túlságosan nagy a két terület közti távolság". Ami a távolságot illeti, Kiss Kitti által az Európa Tanács támogatásával 2011-ben összeállított munka szerint a 18—i9.században az Alföldre lejáró erdélyi pásztorok (purzsások): „The Transylvanian breed spread in Hungary in the period when the Transylvanian shepherds started their migrations in Hungary. According to sources they came from Kolozs and Bihar Counties, which means that they covered a distance of 100- 200 km." (Kiss 2011,10) Ha már néprajzi párhuzamoknál tartunk, nem volt ismeretlen jelenség a transzhumáló, juhtartó erdélyi románok megjelenése az Alföld K-i tájain: „Történeti és recens adatok a juhok teleltetésének extenzív eljárásait is megőrizték. Elsősorban a Nagyalföldön, az egykori rétes, lápos vidékeken (Rétköz, Ecsedi-láp, Kis- és Nagy-Sárrét stb.), illetőleg a folyóvölgyek egykor rendezetlen mellékén (Csallóköz, Szigetköz, Sárköz, Tisza, Körösök és Dráva melléke stb.) odahajtották az állatokat, ahol a magasra nőtt vegetáció a széltől védelmet és némi takarmányt biztosított. Egyes helyeken téli szállásokat is kialakítottak. Ott rendszerint nád kosárkarám, vagy színnel ellátott
