Angi János – Lakner Lajos – Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2013 (Debrecen, 2013)
Kiállítások - Surányi Béla: Agrárörökségünk, az alföldi paraszti gazdálkodás a 18–19. században
173 Surányi Béla AGRÁRÖRÖKSÉGÜNK, AZ ALFÖLDI PARASZTI GAZDÁLKODÁS A18-19. SZÁZADBAN Agrárörökségünk, az alföldi paraszti gazdálkodás a 18-19. században címmel állandó kiállítás nyílt a Debreceni Egyetem Agrár- és Műszaki Tudományok Centrumában. A kiállítás anyagát a Déri Múzeum bocsátotta az intézmény rendelkezésére, amely az Alföld állattartásáról, földműveléséről és szőlőkultúrájáról kíván rövid ízelítőt adni. Az alföldi parasztgazdálkodás egy sajátos „debreceni változatáról" rajzolódik ki egy átfogó kép az érdeklődők, a szakmai berkekhez tartozó látogatók szeme előtt. A korabeli mezőgazda- sági kultúra megkerülhetetlen Debrecen nélkül, hiszen a város történetében a mezőgazdaság mindig meghatározó szerepet játszott. A város szinte iránymutatóként befolyásolta szűkebb és tágabb környezetének agrárkultúráját. A bemutatott korszak a török hódoltság utáni két évszázadot öleli át, amit a kiállított tárgyak fémjeleznek. Azt az időszakot ívelik át, amikor a magyarság újból birtokba vette a Kárpát-medencét, alkalmat adva többek között arra is, hogy a nagytáji munkamegosztás kiteljesedjen. Az Alföld természeti adottságai kitűnő terepet nyújtottak a földművelésnek, noha az állattartás hosszú időn keresztül őrizte hadállásait, s csak a 19. század második felében mérséklődött az állattartás túlsúlya, egyenlő partnerré avatva a földművelést, amely sokáig a szántóföldi növénytermesztés fogalmát „takarta". Ez utóbbi szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az alapvető földművelő eszköznek tekintett ekének e tájon kialakult egy debreceni változata és „debreceni eke'' néven vonult be a magyar agrártörténetbe. A kiállított darabon azonban tükröződik az idő múlása. A kultúrnövények művelése elsősorban a gabonafélékre hagyatkozott, főleg a búzára, hiszen a nyomásos gazdálkodás „vezérnövénye" volt. A termesztéskultúrája olyan mélyen beivódott a magyar ugarba, hogy napjainkig megtartotta szerepét, az alföldi gazdálkodás táji arculatának egyik fontos szereplője. De szerepkörét meg kell osztania az Újvilág „kozmopolita" növényével, a kukoricával, amellyel a versenyt egyedül a búza tudta fölvenni, elsősorban az Alföld rónáin. Az újvilági jövevény javára írandó, hogy a paraszti gazdálkodásban hagyományteremtőként vált meghatározó terménnyé. Térhódításában jeleskedett Debrecen és környéke, hiszen már a 18. század vége felé adatolható termesztése a várost övező határban. 1812-ből szármató adat szerint már ún. csalánodéként is ültették, állati takarmányként hasznosítva. A gabonatermesztés meglétére, beleértve az „indián adománynak" tekintett kukoricát is, számos eszköz utal. így sarlók, kaszák, cséphadarók, magtisztító segíttette a szemnyerés fáradságos munkáját. Ízelítőt kaphat a látogató a magtárolás területéről is, ami messzi múltból gyökerező megoldások Kárpát-medencei változatait testesíti meg. A nagyhatárú alföldi mezővárosok, Debrecennel az élen, környezeti adottságai kiváló terepet kínáltak egy sajátos állattartó kultúra megszületésének, a külterjes legeltetéses állattartásnak, amely a magyar állattenyésztés történetének klasszikus korát idézi. Megteremtődött a korabeli gyephasználat jellegzetes formája, a legelőn történő hizlalás, amihez társadalmi formáció is kötődött, a tőzsérkedés. Ez a vállalkozási típus anyagi gyarapodást biztosított a vele foglalkozóknak, hozzájárulva a mezővárosok, főként Debrecen
