Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Természettudomány - Dudás Miklós–Homonnai Kinga–Molnár Attila: A pusztai mormota (Marmota bobak) és a pusztai pocoknyúl (Ochotona pusilla) Kárpát-medencei előfordulásai
A PUSZTAI MORMOTA (MARMOTA BOBAK) ÉS A PUSZTAI POCOKNYÚL (OCHOTONA PUSILLA) KÁRPÁT-MEDENCEI ELŐFORDULÁSAI 83 Felső pleisztocénből- Jósvafő —Lófejvölgy- Varbó - Lambrecht Kálmán-barlang (Bükk hegység)- Tarkői kőfülke (Bükk hegység) „Alsó Würm"- Subalyuk (Bükk hegység)- Érdi lelőhely „Középső Würm"- Istállóskői barlang (Bükk hegység)- Pilisszántó 2. sz. kőfülke „Felső Würm"- Nagykovácsi - Remete szurdok- Rejteki 1. sz. kőfülke (Bükk hegység) JAVASLAT PUSZTAI POCOKNYÚL (OCHOTONA PUSILLA) FÉLVAD, HOSSZABB TÁVON ESETLEG VAD ÁLLOMÁNYÁNAK LÉTREHOZÁSÁRA A HORTOBÁGYON A pusztai pocoknyúl (Ochotona pusilla, 0. pusillus) Európában ma már kevéssé ismert pusztai rágcsáló, noha - még nem is olyan régen - a kontinens sztyeppzónáját is lakta, nem csak annak ázsiai folytatását. A zootaxonómia „atyja", „a Brehm" (Brehm 1902) - többek között - az alábbiakat írja róla: A pusztai pocoknyúl (Ochotona pusillus Pali.) Csak 14.5 cm hosszú állatka, lágy, szürkésbarna, alul fehéres bundával és fehéren szegélyezett fülekkel. Keletoroszországban a Volga mellett és az Uralon honos lévén, ma még az európai emlős világhoz tartozik. Lindberg W. A. (Zoologische Garten 1901 „Zur Kenntnis des Zwergpfeifhasen") elterjedéséhez a következőket fűzi: „Karelin szerint előfordulása az európai Oroszországban csak az Obstsi-szirt völgyeire szorítkozik" (az Ural-folyó középső folyása a Kaspi-tótól északra). A pusztai pocoknyúl, amelyet a fentneve- zett erdőnélküli dombos vidék baskírjai „szekildek turkarí'-nak neveznek, a dombláncok között elnyúló völgyeket és lapályokat lakja. Különösen kedvelt lakóhelyei a sűrű bozótszerű törpemandula (Amygdalus nana) és a„csiliga" (Caragana frutescens) miniatűr erdőcskéi, melyek a völgyfenék hosszában húzódnak. Itt keres fedezetet és védelmet számos szárnyas ellensége ellen. A folyóparton fűzfák és vadrózsabokrok által ugyancsak védett helyeken találtam. A nyílt, árvalányhajjai (Stipa pennata) borított steppén úgyszólván sohasem láttam. Szereti a szűz talajt; aggodalmasan kerül minden megművelt földet, ugart, mely lakhelyével határos, nem szívesen és csakis akkor húzódik oda, ha ott már tekintélyes Artemisia-cserjék emelkednek. Építményeik az állat társasélete következtében mindig csak csekély távolságra vannak egymástól. Ez egy katlanszerű üregből áll, amelybe a felszínről 3-5 csőszerű folyosó vezet. Ezek közt a legtöbb rézsútos; de egy mindig függőlegesen vezet az üregbe. Méréseim és a talaj minősége szerint az üregek hosszúsága 50 és 70 cm közt ingadozik és ennek megfelelő mélységben fekszik. Minden cső átmérője körülbelül 8 cm. A pusztai pocoknyúl kimondottan éjjeli állat, mely nappal csak borús időben hagyja el lakását. Mihelyt a steppén a tavasz végleg átveszi uralmát, ami rendesen április elején kezdődik, a párosodási ösztön megmozdul a kis rágcsálókban. Különös fütyülésben nyilatkozik ez meg, amely a mi fürjünk szavához volna hasonló. .. Hogy ezt a hangot mindkét nem, vagy csak a hímek hallatják, azt nem merem eldönteni. A párosodás „tetőpontját májusban ériéi, de még július második felében is tart", valószínűleg azért, mert két (esetleg több) almot is vet az állat, éppen úgy, mint a mi nyulaink. Lindholm június második harmadától kezdve talált fiatalokat, melyek körülbelül félakkorák voltak, mint a felnőtt állatok, de már önálló életet éltek. Hangjuk egy öt-nyolcszor meglehetős gyors egymásutánban hallatott, egytagú, ércesen hangzó tónusban lassan süllyedő fütty, melyet legjobban 5-8-szor ismételt „csiok, csiok, csiok"-kal lehetne visszaadni. Az ilyen fütyülés idegenül érinti annak a külföldinek fülét, aki először hallja azt, és hajlandó arra a feltevésre, hogy egy madár torkából származik az, nem pedig egy emlőséből. A pusztai pocoknyúl különféle gyönge növényi részekkel táplálkozik. Legkedveltebb növényei az alacsony, finom levelű Artemisia-fajtók, melyek a steppén gyakran pázsitszerűen fednek nagyobb helyeket. Mint ugyan sok más rágcsáló, kénytelen volt ő is lakóhelyének szárazságához alkalmazkodni; mert vizektől többnyire messze élvén, rászorul arra, hogy szomjúságát a kis mennyiségű és nem szabályosan hulló harmattal és ritka esővel oltsa. Mivel a pusztai pocoknyúl nem tartozik a téli alvók közé és a hó takaró épp lakóhelyein - a völgyekben és lapályokon oly gyakori hófúvások következtében - a legnagyobb vastagságot éri el, kénytelen, mint egyes pockok télen a hóréteg és talaj felszíne közt, félig földalatti életet folytatni. Lindholm szerint hallása és szaglása nagyon fejlett, látása gyöngébb. A pusztai pocoknyúl kevéssé félénk, az embert közel engedi magához, aztán sietve rohan a legközelebbi lyukhoz, hogy ott eltűnjön. Különben úgy látszik, hogy ennek az ostoba merészségnek oka éppen a kevéssé fejlett látásában rejlik." Az ember nem üldözi a pusztai pocoknyulat, de azért a legrosszabb ellensége, mert a földmívelés által nagy területeket tesz néki lakhatatlanná és így, sajnos, legsikeresebben járul hozzá ahhoz, hogy ez a kis érdekes és teljesen ártalmatlan rágcsáló kipusztuljon. A pusztai pocoknyúl Európában tehát ma már nem élő rágcsáló (jobban mondva csak annak peremén él), amit a tudományos és a tudományos-népszerűsítő információkon élő köztudat „ízig-vérig" belső-ázsiai, sztyeppéi fajnak tart. Ezzel szemben az a valóság, hogy a holocén során még huzamos ideig a Kárpát-medence lakója is volt. Ezt a tényt a paleontológiái szakirodalom nemzetközi szinten is rögzíti, elfogadja, mint például Erbajeva cikke (Erbajeva 2008) bizonyítja: „At the postglacial time through Holocene, climate changed towards moderate warm and rather moisture, which led to restore of forest and grasslands and resulted in much retreat of Ochotona pusilla distrubution range. Holocene fossil remains are known from Crimea, Moldavia and Ural mountains area (Gromov, 1961; Lozan, wo; Jeterina, 2003) and Hungary (Kordos, 1978). Even in historical times, there are considerable data on presence of Ochotona pusilla remains in the South-East Europe and Southern Urals (Smirnov, 1993). It appears that there were a gradual restriction of
