Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Természettudomány - Dudás Miklós–Homonnai Kinga–Molnár Attila: A pusztai mormota (Marmota bobak) és a pusztai pocoknyúl (Ochotona pusilla) Kárpát-medencei előfordulásai
84 DUDÁS MIKLÓS—HOMONNAI KINGA—MOLNÁR ATTILA habitat areas of Ochotona pusilla. its present day range includes steppes from the Middle Volga to the border of China..." „A posztgalicális időszakban, a holocénban a klíma kiegyenlítettebbé, melegebbé és nedvesebbé vált, ami lehetővé tette a sztyeppék beerdősödését, és az Ochotona pusilla elterjedési területét leszűkítette. Ho- locén fosszilis maradványok ismertek a Krímből, Moldáviából és a Dél-Líráiból (Gromov, 1961; Lozan, 1970; Teterina, 2003), ezen kívül Magyarországról (Kordos 1978). Még a történelmi időkben is, Délkelet-Európában és a Dél- Urálban több adat utal az Ochotona pusilla maradék állományaira (Smirnov 1993). Úgy tűnik, visszaszorulása fokról-fokra történt. Jelenlegi elterjedése a Közép-Volga-vidéktől a kínai határig húzódik.. Feltűnő, hogy a faj holocén jelenlétére vonatkozó adatok még Kelet- Európában is milyen korlátozottak. Kordos egyébként több népszerűsítő műben is kimagaslóan sokáig „kitartó" fajként tünteti fel a pocoknyu- lat, kihalását a Kárpát-medencéből 3.000 BP körülire teszi, (Kordos 2007). A hivatkozott irodalom táblázatában az időrendileg következő kihalók már az írott történelem küszöbén, vagy a középkorban kipusztult nagyvadak. A pleisztocénből átörökló'dött, végül mégis kihalt kisemlősök közül az „ogoton" utolsónak pusztult ki. Ez az adat egyéként már jóval korábban is előfordul (Somogyi 1984), továbbra is forrásmegjelölés nélkül, a hivatkozott kötet 3. ábráján. Kordos eredeti cikkében (Kordos 1977) saját, (akkor) közelmúltbeli feltárásai nyomán az Északi-Középhegységből, a Baradla-barlangból és a bükki Hillebrand Jenő-barlangból jelzi maradványait. Mindkét helyen, az azóta Európából szintén kihalt szibériai pocokkal (Microtus gregalis) került elő. Mindkét lelőhely jelentőségét fokozzák a bolygatatlan rétegek, és az, hogy régészetileg datálhatok: a neolitikum legvégén, az ún. bükki kultúra régészeti anyagának mellékleteként kerültek elő, ami 4800-5000 BP körüli időszakot jelent. Ismerve a pocoknyúl környezeti igényeit, inkább csak csodálkozni lehet azon, hogy volt képes megélni a beerdősö- dött hegységbelsők óholocén eredetű pusztai növényzet-maradványain. Ezek az élőhelyek nyilván lejtősztyeppek lehettek, ahol - lásd a Brehm- ből idézett táplálékpreferenciát - száraz gyepi ürömfajok éltek akkoriban (ma már kevésbé). Az szinte biztos, hogy a tiszántúli, kiterjedt ürmös szikeseken ez a faj sokkal tovább képes lehetett kitartani, mint hegyvidékeinken, pusztán a megfelelő élőhelyek nagyobb kiterjedése okán is. Valószínű, hogy az alföldi holocén kisemlős-maradványok rendkívül szórványos mivolta akadályozza csak, hogy ennek paleontológiái bizonyítékai napvilágra kerüljenek. Mit lehet fentebbiekből összegezni? A pocoknyúl, XIX-XX. századi megfigyelések alapján nem a nyílt ár- valányhajas sztyeppék állata, hanem a bokorfedezéket (törpe mandula /Amygdalus nana/, borsócserje ICaragana frutescensl) nyújtó időszakos vízfolyás-medreké, pontosabban azok érintkező ökotonjaié az ürmös sztyeppekkel, felső lejtőperemeiken. Kedvenc tápláléka (megfigyelések, fotók más forrásokból is alátámasztják) a zsenge üröm (Artemisia sp.) fajokból áll. Egyes vélemények szerint az üröm aromaanyagainak baktericid hatását a téli takarmánykészlete (kazlak) fűkeverékében, tartósítószerként használja ki az állatka. Elképzelhető az is, hogy a tavaszi, zsenge ürömhajtásokat táplálékként, az őszi, aromásabbakat tartósítószerként használja. A pocoknyúl, ahol még előfordul, nem él meg szántókon (e tekintetben olyan, mint az ürge), vélhetően ez okozta elsősorban visszaszorulását Európában. Ez mellékesen azt is valószínűtlenné teszi, hogy valahova betelepítve invádorként viselkedjen. Visszatelepítése-betelepítése céljából a magasfüvű löszgyepek nem alkalmasak, az ürmös szikesek annál inkább. A kontinensen máig találhatók jókora ürmös-füves területek, „ál-ürömsztyeppek" melyek nagy valószínűséggel alkalmas élőhelyek lennének számára. A Hortobágy ürmös-szi- kes jellege - ma ez már szerencsére köztudomású - mintegy 30 ezer éves múltra tekint vissza. Nem lehetetlen, hogy a pocoknyúl egyik utolsó kárpát-medencei mentsvára is itt volt a történelmi idők hajnalán, valamikor a bronzkor-vaskor tájékán. A faj esetleges vissza(be-)telepítésével kapcsolatban tisztázandó kérdés, hogy kora tavasszal, csapadékos években esetleg később is belvíz- borításos (vagy később azzá váló) ürmös gyepjeinken képes-e túlélni? Van-e olyan védekezési mechanizmusa, mint például a „várépítő" güzü- nek (Mus spicilegus), melynek jókora hantjai akár belvízfoltok közepén is állhatnak, és a vizek visszahúzódását követően túlélő lakók áshatok ki a halom alól, a talajszint alatt 30-40 cm-re levő üregekből? Amint az „a Brehm" leírásában idézésre került, 50-70 cm mélyen helyezkednek el a pocoknyúl lakóüregei, melyekhez több járat vezet. Ez tehát nem hasonlít a güzü „megoldásához", de ettől még belvízbiztos lehet. Az is elképzelhető, hogy a Brehm-ben hivatkozott cserjék szomszédságában vannak a lakóüregek. Mindkét növényfaj száraz pusztai (a törpemandula nálunk löszgyepekben él elsősorban). Erre a kérdésre két módon találhatnánk választ.- Ismereteket szerezni arról, hogy a valódi ürömsztyeppeken hol és hogyan mozog a talajvíz. Nyilvánvalóan a legkritikusabb a hóolvadás utáni időszak. Mivel az ürömsztyeppekre jellemző a szolonyec szikesedés (a kazak Betpak Dala /Szégyentelen-síkság/ és Oszt Jurt /Üszt-jurta/ a világ legnagyobb szolonyec szikesei), a talajvíz nagy mélységben vélhetően nem jár (a felszínközeli sófelhalmozódáshoz nem lehet mélyebben nyáron sem 2-4 m-nél).- Maguknak a pocoknyulaknak a viselkedését megfigyelni azzal kapcsolatban, hogy adaptálódtak-e valamilyen módon a belvizes elöntésekhez? Itt is előnyt élveznének a hóolvadást követő terepi megfigyelési adatok. A helyszíni vizsgálat alkalmat adna táplálkozásbiológiai megfigyelések végzésére is. Nem tudjuk, hogy a meglevő irodalom alapján egyáltalán válaszok találhatók-e? Kérdés, hogy a meglehetősen fajszegény szolonyec ürömsztyeppek mennyire csábítottak botanikusokat vizsgálatokra? Az eléggé szűkös recens ochotona-kutatásokban sem túl nagy a valószínűsége a fentebbi részkérdés külön vizsgálatának. A kérdések viszont egyszerűen megválaszolhatók lennének egy, a megfelelő időszakban elvégzett, Nyugat-Kazaksztán sztyeppéin folyó terepi vizsgálattal.
