Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
182 SURÁNYIBÉLA Év rét % legelő % összesen 1895 2,864.7 10,19 3,660.9 13,02 6,525.6 1895 /mai terület/ 298,2 8,67 1,267.5 13,76 1,565.7 1913 2,610.9 9,24 3,323.0 11,77 5,933.9 1913 /mai terület/ 662,8 7,15 1,020.1 11,0 1,682.9 1935 661,3 7,11 983,1 10,57 1,644.4 1945 638,5 6,87 962,2 10,35 1,600.7 1950 609,4 6,55 865,3 9,30 1,474.7 1966 494,7 5,31 943,2 10,03 1,437.9 1970 405,6 4,35 875,7 9,41 1,281.3 1980 333,0 3,57 960,0 10,31 1,293.0 1990 1,185.5 12,74 1,185.5 A rétes legelő területe 1895-1990 között19 Me: hektér/ezer Az utolsó adatsorban a rét 260,3 ezer, a legelő 925,5 ezer hektárra rúgott. Az 1980-as években a mezőgazdasági hasznosítású füves területeket gyep-ként tartották nyílván. Az ország gyepterülete19 20 az 1935. évhez viszonyítva egyharmaddal csökkent, főleg szántóként hasznosult, a jó talajú réteknek köszönhetően. A legelők kiterjedése jóval kisebb változást mutat, ami egyrészt abból ered, hogy a legelők talaja szántóföldi művelésre kevésbé volt alkalmas, másrészt a legelők korábbi feltöréséből született és egy idő után leromlott szántóterületeket legelőként tartották nyílván, s egyidejűleg hasonló területű, jobb talajú legelőket vettek eke alá. így a legelőként nyilvántartott terület nagysága lényegesen nem változott. Több mint egy fél évszázad alatt (1935-1990) bár a termésátlag közel 20 %-kal növekedett, a legelőterület visszaesése miatt azonban az összes hozam mennyisége csökkent. Míg az 1930-as években a tömegtakarmányok felét, addig a XX. század végére már csak egyharmadát biztosította a rét és a legelő. A XIX. század második felétől kezdődően a sertésállomány nagysága a duplájára emelkedett, s ez a tendencia a XX. század második felében még jobban érvényesült. Mindez azt jelentette, hogy a hazai szarvasmarha-állomány létszámához viszonyítva többszörösére nőtt a sertésállomány nagysága. Ugyanakkor a XX. század második felében is a gyepterület - a kedvezőtlen természeti adottságok ellenére - a meglévő szarvasmarha-állománynál jóval nagyobb létszámú állat eltartására lett volna alkalmas. A politikai, gazdasági rendszerváltás21, majd az Európai Unióhoz való csatlakozás egyelőre nem orvosolta a korábbi korszakokból öröklött problémákat, amelytől nem volt mentes a hazai gyepgazdálkodás sem. Drasztikusan visszaesett az állatlétszám. A rendszerváltást követő tulajdonszerzésből adódóan a gyepfeltörések tovább rontották a helyzetet, s 19 MStA (1870-1970) é.n.: 4-6. Hajdú M. szerk.(i987): 73- Márkus F.( 1992): 420 Vinczeffy I. szerk.(i993): 36-38. 21 Radics L.-Serege J.( 2005): 251-252. hovatovább eltűnőben van a legelő állat és a hasznosított gyep. A legelte- téses állattartás évszázados hagyománya látszik veszendőbe menni, amit nem ellensúlyoz az, hogy a gyepek iránt megváltozott a társadalmi igény, természetesen a legelő állat rovására. A DEBRECENI ÁLLATTARTÁS FONTOSABB ISMÉRVEI A XIX. SZÁZADIG A város mezőgazdaságában az állattartás szerepére utal Oláh Miklós22 1536-ból származó megjegyzése: „Váradtól nyugatra óriási rónaság terül el, ott találjuk a gazdag Debrecent, amelynek hat országos vására és kiterjedt marhakereskedelme van", ami a szarvasmarhatartás jelentőségére vetfényt. A debreceni állattartás azonban nem különíthető el a Hortobágytól, attól a hatalmas kiterjedésű legelőtől, amely nem csak a város határát képezte. „A hortobágyi puszta állattartása (...) csak a debreceni állattenyésztés részeként, s az újkorban nem is valamiféle nomád hagyományok őrzője volt, hanem a mindenkori gazdasági és társadalmi feltételeknek megfelelően alakult."- írja Orosz István.23 A város és a puszta működőképes együttélése azonban 1944-ben véget ért. A második világháború utáni néhány évnek csak epizódszerep jutott és az 1950-ben megszületett állami gazdaságok egyúttal a város és a puszta több évszázados gazdálkodási gyakorlatára24 tettek pontot, amely a legeltetésre és a szénagazdálkodásra épült. „A pusztai legeltető állattartás az Alföld nagy kiterjedésű gyeplegelőin alakult ki a középkor folyamán. Az Alföld gazdálkodásának meghatározó árutermelő ágazatát ez a pásztorkodási forma jelentette, melynek fő állata a szarvasmarha és a ló volt, valamint kisebb jelentőségében a juh."25 Az egész évi takarmányozás a természetes vegetációra hagyatkozott. Nyáron a pusztán történő legeltetés, télen a folyóvölgy, ártér növényzetének hasznosítása vagy a réti és erdei kaszálók szénája biztosította a takarmányt, amelyet mezei kertekben, szénás kertekben, ólas kertekben stb. halmoztak fel a jószágtartó gazdák. Debrecen legelőre épülő árutermelő - legelőn történő hizlalás - állattartása tekintélyes legelőterületet igényelt, ami a cívis várost újabb és újabb füves pusztaságok megszerzésére - tulajdonlás, bérlemény - ösztönözte. Balogh István szerint26 a kora középkorban közel 1.700 hektárra terjedt ki a város határa, amely a XVI. században majdnem elérte az 50.000 hektárt, vagyis az első világháború idején lévő városhatár felét már a XVI. században Debrecen hasznosította, aminek döntő hányada legelőként szolgált. A városi jegyzőkönyvek 1554-től adnak számot mezei szállásokról, egyelőre a helyszín megnevezése nélkül. Az 1571-től hatályba lépő új határhasználati rend a XIX. század második felében enyészett el, noha hivatalosan nem törölték el. A már említett ház után való földek27 a 22 Balogh 1.(1985): 3. 23 Orosz 1.(2004): 34124 Béres A.(i984): 135. 25 Dám L. (1995): 20. 26 Balogh I. (1985): 3-4. 27 Ua. 5.
