Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
legeltetés szempontjából is számításba jöttek, mivel legelőváltó földművelést folytattak, ami azt jelentette, hogy a szántóföldi műveléssel felhagyva, a begyepesedés után a terület legelőként hasznosult. A határnak azt a részét, amelyet szántóként műveltek, védték az állatoktól. A határ többi része legelő maradt, mezei szállásokkal tarkítva (jószágtartó építmény és szénáskert). A XVII. század végén a város gazdálkodásának gerincét a pusztai állattartás28 jelentette, lassan kialakítva a határ övszerű tagolódását. A várost övező kerteken kívül alakult ki a belső legelő övezete, a kezes tartású jószágok számára. Ez az állatállomány a naponta hazajáró jószágok körére terjedt ki: csorda, csürhe, fejős juhok, igásállatok. A tenyészállatok - gulya, ménes, konda, meddő juhnyáj - legeltetése a külső legelőkön folyt. A XVIII. században zálogba vétellel tovább bővült a város körül elterülő határ, amely közel 100 ezer hektárt foglalt magába, vagyis a XV. századhoz viszonyítva kétszeresére növekedett. A földbőség29 haszonélvezője elsősorban a legelő jószág volt. 1770-ben a külső legelőkön 31 gulya (közel 13.000 darab marha), 4 ménes (mintegy 1.000 ló), 11 juhnyáj (16.000 körüli juh) legeltetése történt. E században nyerte el végleges formáját a városhatár övszerű tagolódása.30 A város körüli kerteket a belső legelő (bellegelő) 4-5 km széles övezete követte. „ A belső legelőn kívül a nyugati és déli oldalakon a ház után való és a béres földek övezete következett, a várostól mintegy 20 km távolságig. Itt a szántóföldek kaszálókkal váltakoztak. Itt állottak a gazdák állatteleltető szállásai. A határ keleti részén ennek az övnek az erdős puszták zónája felelt meg (...) itt földművelés nem folyt, a tisztásokat kaszálóknak használták, itt csupán állatteleltető szállások voltak. Nyugat felé, a szántóföldi szállások övezetén kívül terült el a Hortobágy nyári legelője, a debreceni gazdálkodás alapját képező rideg állattartás bázisa."- írja Balogh István .31 Télen a jószágok a szántóföldi és kaszálóbeli teleltető szállásokon tanyáztak - szalmán és szénán tartva - a tavaszi kiverésig. A hortobágyi legeltetéses állattartás egy új hasznosítási forma kialakulásának is a színtere volt, a legelőn történő mar- hahízlalásé, amely piaci értékesítésre került. Az erdei kaszálók32 - a fahasználaton kívül - hosszú ideig kizárólag takarmányozási célokat szolgáltak. Az állatok részére aklokat, karámokat létesítettek. 1770-1775 között rendeződtek a debreceni birtokviszonyok, ami hozzájárult ahhoz, hogy a XVIII. század második felében, néhány évtized alatt a mezőségi állattartó szállások földműves- állattartó tanyákká alakuljanak át. Az erdőspusztákat33 nem vonták be a rendezésbe és az 1770-es években 750 hektár területet vettek igénybe szénakaszálásra és az állatok teleltetésére a gazdák. A birtokrendezés összesen közel 24.000 hektárt érintett, vagyis ekkora terület került a gazdák tulajdonába vagy ideigleVÁZLAT DEBRECEN LEGELTETÉSES ÁLLATTARTÁSÁRÓL A XIX-XX. SZÁZADBAN 28 Ua. 6., Magyar Néprajzi Lexikon III. Bp. (1980): 420. 29 Ua. 7. 30 Ua. 8. 31 Ua., uő. A jószág teleltetése Debrecen környékén. Debrecen, 1938. 32 Ua. 9. 33 Ua. 10. nes használatba. A legelő és az erdő osztatlanul, közös tulajdonban maradt. Noha a XVIII. század végére kialakult az örökszántó művelés, annak debreceni változata, a legelőváltó gazdálkodás tovább élt, bővítve az állatállomány takarmányforrását (gyep és kaszáló). Egyúttal fennmaradt a határszabadulás34 is, mint föidközösségi maradvány. Ami azt jelentette, hogy a határ bizonyos részén megszűnt a tilalmazás, ennek folyományaként az ugaron (a pihentetett szántóföldön), a tarlón (a betakarított szántón területen), a szénabehordás után a réten lehetett legeltetni, az erdőben makkoltatni stb. Mindez azonban csak alkalmi és korlátozott lehetőséget kínált a jószágok ellátásában. Az 1818-1819. évi rendezés35 során a kaszálók állandó tulajdonosi kézbe kerültek, amelyek területe 5.000 hektár fölött volt. A legelők használatában továbbra is érvényesült a földközösségi hagyomány. A szántóföldi tulajdon állandósulása ösztönözte a tanyásodást, amelynek telephelyei a korábban ideiglenesen lakott földművelő- állattartó szállások voltak. A jószágok takarmányozásában szerepet játszó erdőspusztai kaszálók körzetében ekkoriban még hiányoztak az állandó lakhelyül szolgáló tanyák.36 Az 1818/19. évi rendezés után a földhasználati rendszert Balásházy János37 magyarhoni legelőváltó gazdálkodásnak nevezte, amely a területet váltakozva, szántó-gyepként hasznosította. A XVIII. század végén, főleg majd a XIX. század első harmadában indult el hódító útjára a takarmánynak termesztett kukorica művelése, noha Debrecenre vonatkozóan az első írott forrás 1739-ből származik és csalamádéként vetve, 1812-ből adatolható.38 Debrecen város mint gazdálkodó szerv már a XVIII. században saját ménest és gulyát tartott fenn a Hortobágyon.39 Amint Zoltai L. kiemeli: „ Más volt a rendeltetése a XVIII. század első felében tartott ménesnek, gulyának; ismét más a mostaniaknak. Részint a közjövedelem gyarapítása, részint a házilag kezelt gazdálkodás szükségletének kielégítése, ami szépapáinkat 150-180 esztendővel ezelőtt ménes- gulya felállítására késztette, ma másod-,harmadrendű feladat (...) visszatükröződik ama régi kor általános állattenyésztésének képe, a kezdetleges állapot, amelyben a baromtenyésztés, az ősfoglalkozás is élt III. Károly idejében Debrecen vidékén." A rendelkezésre álló adatok szerint 1736-1750 között a lóállomány éves záró-létszáma átlag 73 egyedre rúgott. Az állatok egész évben a legelőn voltak. Feltehetően Ondódon valamiféle téli szállást biztosítottak számukra. A csikók is a pusztán nőttek föl. A legelő és a széna képezte takarmányukat. Azonban betegségek ritkították az állományt, magas volt az elhullás aránya. Az értékesítés kevés bevétellel kecsegtetett. A fenntartás magas költségei miatt 1751 tavaszán az egész állományt eladták. A városnak ezen évtizedek alatt két gulyája is volt, egy sőre (hízó) és egy vegyes gulya. A két állomány év végi átlagos létszáma együttesen nem érte el a 300 egyedet. A vásárolt ökröket legelőn és szénán feljaví183 34 MNL 11.(1979): 490. 35 Balogh 1.(1985): 10-11. 36 Ua. 12. 3Z Ua. 38 Surányi J.-Mándy Gy. (1955): 22-23. 39 Zoltai L. (1905): 1-11.
