Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Takács Péter: Adalékok Bihar megye lakosságának sóellátásához a 18. század utolsó harmadában
35 TAKÁCS PÉTER ADALÉKOK BIHAR MEGYE LAKOSSÁGÁNAK SÓELLÁTÁSÁHOZ A18. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN Az Ősgeszta szerint a bizánci - bolgár konfliktust otthagyó magyarok a Kárpátok déli és keleti hágóin érkeztek Erdélybe. Ezek a hadi népek - a mondák és az Ősgeszta szerint - elsőként a sóbányákat foglalták el, törzsenként osztozva azokon. 1 A mondák és a fennmaradt utalások valóságtartalmát cáfolni vagy bizonyítani nincs módunkban. Azt azonban adatolhatjuk, hogy a honfoglaló magyar nép életét máig a legjobban ismerő László Gyula - a kereskedelem bemutatása során az árucikkek szinte darabonkénti leírásának mélységéig „leásva" - határozottan állította, hogy a „belső forgalomban kétségkívül legnagyobb jelentőségű volt az erdélyi só." 2 h múltat elfogulatlanul vallatok számára elárul valamit a só fontosságáról az is, ahogyan Szent Gellért viszonyult Ajtonyhoz, amiért a Maroson Szegedre szállított királyi sót rendre megdézsmálta. 3 A témával kapcsolatban újabban szaporodó kutatások is azt tanúsítják, hogy a kérdéskör feltárása éppúgy időszerű, mint a királyi sómonopólium elfogulatlan elemzése és értelmezése 4A lehetséges szempontok mindegyikére figyelő vizsgálat talán választ adhat arra is, hogy a haszonelvűséget nem ismerő, a kapzsiságot a pokolba vezető bűnnek tartó szekularizálatlan középkori uralkodók és elitek - túl a kincstári bevételek szaporításán - miért ragaszkodtak a só forgalmazásának és árának kölcsönös alku szerinti bonyolításhoz és megállapításához. Talán arra is fény derül majd, hogy miért vált a só „alkotmányjogikérdéssé" az Aranybullától az ipari forradalom diadaláig. Kiderülhet az is, hogy Ajtonytól Esze Tamás kurucságán át 5 Móricz Zsigmond apjának kudarcos vállalkozásáig miért tapadtak ismételten anomáliák a sóforgalmazáshoz. Aki köntörfalazás nélkül szembenéz majd a sócsempészet miatt ökreit vesztő Esze Tamással, és a rajtavesztés félelmétől saját és szomszédja kútjának a vizét túlsózó Mórucz Bálinttal, bizonyára kiegészíti majd Mórucz Bálint író fiának azon naivságát, mely szerint az apja csempészte só „főleg az állatok számára volt értékesítendő", 6 és árnyalja majd történészeink azon nézetét is, hogy a konyhasó csupán fontos élelmezési cikk, 7 netán „igen fontos ételízesítő és tartósítószerként szolgáló ásvány" lenne, 8 illetve a korban „alapvető fogyasztási cikk..., tartósító anyag, legfontosabb pénzhelyettesítő eszköz" szerepét töltötte be. 9 A honfoglalók, majd Ajtony, Szent Gellért, Esze Tamás, Széchenyi István, Deák Ferenc, Móricz Zsigmond édesanyja és a felesége is tudták, hogy a só nemcsak élelmiszer, nemcsak ízesítő és tartósító szer, hanem - mint a víz és a levegő - mind az embereknek, mind a melegvérű állatoknak a létezésükhöz nélkülözhetetlen ásvány. Krónikus hiányába belepusztulnak az emberek, és ha a folyton szükséges pótlást sóból nem kapja meg a szervezet, elhullhatnak az emberek is, az állatok is. Jól tudták ezt a honfoglaló magyarok is. Legalábbis azok, akik nem a Vereckei-hágón át érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem a bizánci - bolgár konfliktust odahagyva, a Déli- és Keleti-Kárpátok szorosain át az Erdélybe vezető hágókon keresztül. 1 0 A 300 évvel később gesztát szerző Anonymust a vitézség és a győzelmi tor jobban érdekelte a sónál, ezért minden honfoglalót a Vereckei-hágón keresztül engedett be az új hazába." A só életet meghatározó fontosságával sem ő, sem a gesztája jóvoltából fennmaradt legendák, mondák, regék nem foglalkoztak, pedig az ő harcosai is lovakon nyargalásztak. Ha a vitézek mellett a ménesgazdákat is megkérdezte volna, azok felvilágosították volna a Névtelent, hogy a sóhiányban szenvedő lovak anorexiásak, étvágytalanok lesznek, nyargalásra képtelenül elgyengülnek és elhullanak. Fel kell tételeznünk, hogy Anonymus „figyelmetlenségének" a zavartalan sóellátás volt az oka. Tény ugyanis, hogy a sóellátás terén bekövetkezett első komolyabb zavar felborzolta a politikai kedélyeket, és az Aranybullában éppúgy központi kérdésként szabályozták a forgalmazá1 Az erdélyi - tordai - sóról: Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt I—II. Bp, 1899. (A továbbiakban: Pauler, I— IL). 1.376.; MakkaiLászló: A magyar honfoglalástól a tatárjárásig. In.: KópecziBéla főszerk.: Erdély története, IIII. Bp. 1986.1.260-309.; Bóna István: Erdély a magyar honfoglalás ás államalapítás korában (Régészeti áttekintés). In.: Erdély a keresztény Magyar Királyságban, Erdélyi Tudományos Füzetek 231. Sorozatszerkesztő: Dávid Gyula. Kolozsvár, 2001. 2 László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Bp. 1988.365. 3 Szent Gellért nagy legendája. Árpád-kori legendák és intelmek. Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1983.74- 94.; Lásd még: Pauler, 1.44-, 398. 4 Mások mellett újabban Vékony Gábor, Hunyadi Zsolt, Szegfű László, és több tanulmányában DraskócziIstván gyarapították ismereteinket a hazai sóforgalmazásról. 5 Esze Tamás: Tarpa és Esze Tamás. Nyíregyháza, 1966.; Lásd még: Magyarország vármegyéi és városai. Borovszky Samu szerk.: Szatmár vármegye. Bp. é. n. [1909]. (A továbbiakban: Borovszky, Szatmár vármegye). 484-492. 6 Móricz Zsigmond: Életem regénye. Bp. 1939- i- h. 7 Bársony István: A város kereskedelme 1693-ig. In.: Szendrey István szerk.: Debrecen története 1.1683. Debrecen, 1984.347-409- A sót élelmezési cikknek nevezi a 366. oldalon. 8 Reizner János: Szeged története l-V. Szeged, 1893-1900.1.33-36.; Szegfű László: Sóügyek. In.: Kristó Gyula: Szeged története 1. (A kezdetektől 1686-ig). Szeged, 1983. 400.; Blazovich László: Szeged rövid története. Szeged, 2007.27-28. 9 Bagi Gábor-Szurmay Zoltán: Cibakháza, i. h. In Száz magyar falu könyvesháza kht. CD. Cibakháza 10 Bóna István i. m. 11 Anonymus: Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. .., Pais Dezső fodításában. Bp. 1975.24-28. fej. 101-104. old.
