Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)
MUZEOLÓGIA - Keresztesné Várhelyi Ilona: Petőfi-textil kiállítás elé
338 KERESZTESNÉ VÁRHELYI ILONA Az ő megszenvedett magyarsága szövődik át a kárpitokba is. Mintha megannyi Szendrey Júlia készítette volna zászlóját: szerelmes reszketéssel, ahogy Katona Szabó Erzsébet bokra, Pápai Júlia térjátéka vagy éppen Dobrányi Ildikó textilkézirata, a „Szeptember végén" soraival. Ihlető forrásokká válhatnak az ismert Petőfi-ábrázolások, amelyek már a valóság kivetúlései, akár az ideák. így kap új dimenziót a közismert dagerotípia, amelynek bravúros felvillanása több textilképen is megfigyelhető, s különös fényt kap Häuser Beáta kárpitján. A magyar sors tragikus csendje üli meg Kiss Katalin Csata után c. kárpitját, Máder Indira, Remsey Flóra, Sipos Éva műveit. Történelem és költészet fonódik-szövődik látvánnyá és élménnyé Háger Ritta sugaras textilképében és Solti Gizella két kiállított alkotásában is. Petőfi tájélménye színeződik egyénivé Hegyi Ibolya föltámadott tengerében, Bényi Eszter őszi falevél-színeiben, s leginkább Bárányi Judit Erdélyében. Nos, így áll össze a költői életmű a kiállított kárpitokon: szabadságból, szerelemből, tájból, történelemből, a 26 esztendőre szabott élet pecsétjével hitelesítve. Goethe arról panaszkodott, hogy élményeit nem tudja megfelelő elevenséggel leírni, mert megdermeszti azokat a szabályos grammatika. Leírva formába fagynak élményei. Nos, Petőfi élményeit, vágyait nem dermeszti merevvé a nyelv, sőt e kései századokban is lángra kap tőlük a szó. Ez az energia képes áttörni az idő, a tér és a művészeti ágak falait. Élményeiből, vágyaiból, tájaiból, hangulataiból és avulhatatlan igazságából jut bőven a kései olvasóinak is. S közülük sokan képesek más formanyelven is kimondani az élményt. Szobrok, képek, dalok után itt és most a textil ősi nyelvén: a szellem és a kéz közös emberi művében. Nem dermed klasszikus szoborrá Petőfi arca sem, hanem magyarságunk alapélményeként eleven és minket is kifejező marad. Itt, Debrecenben különösen is, hiszen belülről ismerte ezt a várost. Minden arcát ismerte! Csokonai sírjához zarándokolt ide először, színészi álmokkal másodszor. S költőként hagyta el a várost, 165 évvel ezelőtt, éppen ezekben a napokban, egy átfagyoskodott tél után, első, kiadásra kész kötetével hóna alatt, hogy előbb csak verseivel, s majd néhány év múlva tetteivel is, a legszebb magyar tavaszra ébressze a hazát. S hányszor érkezett még ide átutazóban Juliskájához, s majd kiképzőtisztként, vagy éppen Bem tábornok küldöttjeként! S bár itt született Zoltán fiának és a magyar függetlenség ügyének balsorsát jogos iróniával köti e városhoz, ahol a disznónak és szalonnának több a becsülete a könyvnél, költőnél, mégis 72 műve alá írhatta Debrecen nevét, s még ennyiben lappang itteni öröme-bánata. Már annak is 160 éve, hogy utoljára elhagyta Debrecent, még mielőtt beköltözhetett volna a nevére írt Szent Anna utcai házba. Nem vette birtokba a szepesi tanyáját sem, nem lett belőle, aminek apósa szánta, jó debreceni cívis. És azóta sem hagyja magát kisajátítani, se városoknak, se politikai, se esztétikai irányzatoknak. Születését és halálát egyaránt legendák övezik, mintha üzenné, mindegy is, hogy hol és mikor... Csak amit itt hagyott, az a fontos. Magyarságunk legendás szimbóluma máig eleven maradt. És mint láthatjuk, termékenyítően eleven. Ezzel a kiállítással most is ide idézzük őt, meghívják őt a kiállított kárpitok, az itt felejtett kéziratok, és mi magunk is, akik ma azért jöttünk ide, hogy újra találkozzunk vele. Kívánom, hogy ez sikerüljön! „Költőlenni vagy nem lenni"- Petőfi-gobelin kiállítás. Déri Múzeum, 2009. február 27.
