Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)

AGRÁRTÖRTÉNET - Surányi Béla: Hortobágy és a magyar szürke szarvasmarha

SURÁNYI BÉLA HORTOBÁGY ÉS A MAGYAR SZÜRKE SZARVASMARHA A magyar állattenyésztés történetének egy nagy korszaka kötődik a magyar szürke szarvasmarhához. A XIV—XVIII. század között Magyarország jelképeként élt az európai köztudatban. A természetes fajtái? csoportjába tartozva, tenyésztése a környezeti adottságokhoz legjobban alkalmazkodott háziállataink sorába emelte. „Ezek a fajták rendszerint igénytelenek a takarmányozással, tartási viszonyokkal szemben és ellenállnak a tenyészterületeiken honos kórokozóknak. Rendszerint termelőképességük is szerény keretek között mozog (...) Ez az ősi szívós magyar fajta tetszetős formáit, nagy munkabírását ( hazánk, sőt Európa egyik legjobb igásmarhája) a szikes legelőterületek, a külterjes mezőgazdaság fukar takarmányozási viszonyai közepette alakította ki. "

2 Fajtatípusából eredő egyoldalú gazdasági haszna ellenére kitűnő húsminősége miatt a korabeli Európában már kereslet mutatkozott iránta. A szürke marha révén kapcsolódott be az ország az európai gazdasági életbe, hiszen keresett portéka volt a magyar marhahús és a borkivitellel egyetembenjelentős bevételhez juttatta Magyarországot. Külföldi szerepvállalása mellett, hosszú századokon keresztül a magyar mezőgazdasági termelésben az igaerőt szolgáltatta, egyúttal a hazai állattartó kultúra meghatározó szereplőjének számított. A XVI—XVII. században a fellendülő marhakivitel tartásának, hasznosításának egy új típusát teremtette meg, az ökörhizlalást,

3 ami elsősorban az Alföldön vált tömegessé. A szürke marha egyúttal a hazai külterjes állattartás jelképévé vált és maradt is, ami alapvetően meghatározta későbbi sorsát. A birtoktípustól függetlenül a XX. század második felére teljesen kiszorult a hazai köztenyésztésből, ami azonban idő- és térbeli eltolódást takar. Mentsvára maradt a Tiszántúl, főleg Szabolcs megye és Debrecen környéke. Szerencsére véglegesen nem tűnt el, hanem beszorult a nemzeti parkok határai közé, mint élő örökségünk, kultúrtörténetünk szereplője. A fejlődés, a gazdasági élet előrehaladása meghátrálásra kényszerítette, átadta a helyét az ember igényét jobban kielégítő fajtáknak. Túlélte a sorsfordító időket, megmaradt a magyar állattartó kultúra egyik koronatanújának. A XX. század utolsó évtizedeitől azonban tartása nemcsak nosztalgiából, hanem jelentőségének felismeréséből és ennek egyre erőteljesebb tudatosodásából, újólag kezd divatba jönni, ami már túlmutat a nemzeti parkok génmegőrző szerepén. Nem beszélve arról, amire Horn A.

4 már évtize1 Horn A. (1955): 227. 2 üa. 3 Dám L. (1995): 181. A hizlalásra fogott marhát göböly vagy sőre névvel illették. A megnevezések eredete bizonytalan. Lásd: Molnár N. szerk. (1987): 454-455. 4 KtL. (1982): 23. dekkel ezelőtt rámutatott: „Nem tudhatjuk ugyanis, mikor lesz szükség arra, hogy ilyen ősi primitív típushoz visszanyúljunk (t. i. keresztezések kapcsán). Ezért nagy vétek volna, ezt az ősi magyar fajtát fölszámolni. " SZÁRMAZÁSA, KIALAKULÁSA Joggal vetődik föl a kérdés, hogy mi volt a magyar marhatartás a biológiai alapja. Ez nagyjából két részből tevődött össze: egyrészt a Kárpátmedence öröksége, másrészt a magunkkal hozott állattartó kultúra. De az sem lényegtelen föltevés, hogy meddig tartott e két összetevő hatása. Ez az időszak nagyjából lezárult a XIX. század elejéig.

5 E korszakhatártól meginduló változásban az alapot a Kárpát-medencében föllelhetőparlag/' (természetes) fajták összessége jelentette. Érdemes áttekinteni, hogy a magyarok bejövetele előtti népcsoportok - a fajták meghatározása nélkül - szarvasmarhái milyen típusúak voltak. Hazánk területén a marhatartás kezdete a neolitikumba nyúlik vissza. A régészeti leletek alapján kimutatható, hogy a neolitikumban és a rézkorszakban a Kárpát-medencében

6 egyaránt előfordult a primigenius (nagytestű, nagyszarvú) és a brachyceros (kistestű, rövid szarvú) típus is, de az előbbi többséget élvezett. A bronzkorban

1 alábbhagyott a háziasítás üteme és a földművelés felzárkózott az állattartás mellé. Változott a marhaállomány testalakulása és a kistestű, rövid szarvú típus vette át az uralkodó szerepet. Általában a népvándorlás népcsoportjai és az akkor itt élő népesség körében ez utóbbi marhaféleség élvezett elsőbbséget. A vaskor

8 népei között voltak pl. a kelták, akik a kistestű fajtát kedvelték („kelta marha"). A takarmány csökkenésével és a rossz tartási körülményekkel magyarázható, hogy a szarvasmarhák testtömege általában csökkent, függetlenül azok típusától. A rómaiak

9 idején nagytestű, erős alkatú, rövid fejű (brachycephalus) marhákjelentek meg a Kárpát-medencében, elsősorban Pannóniában. A népvándorlás korával (V-IX. század) kezdődöttel a marha testnagyságának második csökkenő szakasza.

1

0 A legkisebb testtömegre utaló csontmaradványok a XIII—XIV. századból kerültek a felszínre hazánk területén. 5 Gaál L. (1974): 49. 6 Matolcsi J. (1968): 16. 7 üa. 18. 8 Ua. 18-19. 9 Ua. 19. 10 Ua. 2i.