A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában

a lovastestőrség között is kioszthattak, ha számukra használható volt. Törökök által tovább használt vagy átalakított, zsákmányolt európai lóvértezetre nem találtam adatot.

11 A török lófejvértek is igen sokfélék, sokuk egyszerű homloklemezes, de homlokvért nélküli sodronyos-lemezkés szerkezetűek is voltak köztük (8. kép). Ugyanakkor aranyozott, drágaköves-tollforgós, szultánok részére készült példány is ismert. Belsejüket bársonynyal bélelték. Isztambulban sok lófejvértet őriznek, sok közülük felirattal, domborított díszítéssel vagy mesterjeggyel van ellátva (MILITARY MUSEUM 108-110; ÖZKAN 2001,60-91; STONE 1999,171, Fig. 1-9). Az acélból való teljes török lóvértezetek sodronyos-lemezes szerkezetűek voltak (5. kép). Ezeknél a sodronying láncszemei közé fémlemezeket erősítettek sorban, változó sűrűségben, néha igen szorosan. Ez a kombinált vértezet keleten általános páncélkészítési szokás volt a XIV. század óta, és a török katonák páncélzata is így készült. Maga a lóvértezet az állat lábtövéig ért (STONE 1999,95,97). Az ilyen vértek mégis viszonylag hajlékonyak voltak, valamivel könnyebbek lehettek a régi lamellás páncélnál, és jobban szellőztek. Viszont a sodronyos lópáncél igen drága lehetett, ez indokolja ritkaságát. A másik fajta, a „háromrészes" török lóvért vagy dísztakaró rendkívül vastag, többrétegű vászonból volt, esetleg lószőrrel párnázták vagy nemezzel vastagították (6. kép). Ez a típus az úgynevezett „Jancsik". A Jancsiknak több fajtája volt, attól függően, hogy hadi- vagy ceremoniális célra szánták. A kimondottan hadicélokra, lópáncélnak szánt jancsikokat sodronnyal erősítették meg, vagy nagy páncéllemezekkel borított, vastag vászonvértek voltak. Ezeket „kuracel" Jancsiknak nevezik a korabeli magyar források. Míg a díszjancsik akár egyetlen takaró is lehetett, a páncélozott Jancsik három részből állt,. A ló két oldalát teljesen elfedte két oldalsó, nagyobb lapja, melyeken szabadon hagyták a kengyel környékét. A szügy előtt volt a harmadik lemez, és mindhárom elem egymáshoz és a nyereghez volt rögzítve csatos szövött szalagokkal, úgynevezett majccal. A nyakat fedetlenül hagyták. A Jancsik késői formája a XVII. század második felétől már inkább átmenet volt a dísztakaró felé, ahol a védőszerep 11 A XVI. század elejéig a törököknek sok alkalmuk volt ilyesmit zsákmányolni. Isztambulban a zsákmányolt fegyverek között is őriznek egy „német" Maximilian-stílusú, sérült lófejvértet is, de utólagos átalakítás, török felirat és dísz nélkül (MILITARY MUSEUM, 119). Zsákmányolt perzsa lófejvértek: ROGERS 2000,149. Külföldön dolgozó perzsa mesterek máshol is készíthettek perzsa jellegű török lóvérteket. I Szelim 1514-es csaldiráni győzelme után kifosztotta Tebrizt, ahonnan ezer kézművest hurcolt rabként Isztambulba. A harcias szultán nyilván nem feledkezett meg a híres perzsa fegyverkovácsokról sem (GENERÁL 1987,86). Egyiptom elfoglalása után sok mameluk fegyver az isztambuli fegyvertárakba került. 6. kép Páncélozott török „Jancsik", 17.SZ., (DIE KARLSRUHER 1991,101-102) másodrangú volt, sok esetben a nullával egyenlő. A díszfelvonulásokra készült jancsikokat bársony borította, emellett gazdag hímzéssel, boglárokkal, drágakövekkel is ékesítették. Sokhoz a török mesterek hozzávaló pajzsot, gazdagon hímzett íj- és nyíltegezt is készítettek. A ceremoniális célokra készült Jancsik páncélból való leszármazását jelzi még esetenként vastagsága, súlya és tagolása is. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem Konstantinápolyban készíttetett magának drága török jancsikokat, ceremoniális célokra. Ezek az „ékes csinálmányok" 1645-1646 között, több hónapi munkával készültek el a fejedelem számára. A portai török lovastisztek lovait teljesen beborító, drága és díszes lótakarókat Marsigli is említi, ők főleg magas növésű türkmén lovakat használtak a tudósítása szerint. A magyar írott forrásokban XVII. század közepétől jelenik meg a Jancsik kifejezés, de ezeket a háromrészes vászonvérteket nyilvánvalóan jóval korábban is használtak a törökök, amint a fenti mohácsi felszerelósjegyzék is tanúsítja (PÁSZTOR 1993,99-108; MARSIGLI 2. XII). Korlátozott használatuk ellenére fennmaradt néhány utalás a magyar hadszíntéren használt török vértezett lovakról, és külföldi múzeumokban ránk maradt néhány lópáncél is. A páncélos török csatalovak a fent idézett 1526-os török felszereléslista szerint biztosan ott voltak a mohácsi csatában. A XVI. században Schwendi Lázár Szabadka térségében „embernek és lónak való török vértezetet" zsákmányolt, amit Tiroli Ferdinándnakadományozott (TEMESVÁRY1971,12). 1664-ben, a szentgotthárdi csatában a győztes keresztény sereg francia katonái több díszes csótárt zsákmányoltak. Ezek a török „csótárok" a forrás szerint a lovat teljesen betakarták, igen nehezek voltak, járásban és harcban is igencsak akadályozták a lovakat- itt minden bizonnyal nem csótárról, hanem a fenti „Jancsik" típusú, páncélozott nehéz dísztakaróról van szó (KOVÁCS S. 1999,251-257; KOVÁCS S. 2006,308-309; SZENDRE11896,588-589). A XVII. század második felétől a magyar főúri vagyonleltárak is említenek töröktől elvett páncélozott