A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)
Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában
5. kép Sodronyos-lemezes török lóvértezet, 16-17.SZ., Reale Armeria di Torino (STONE 1999, Fig.124) anyagi okokból, és fölényes fürgeségüket biztosítandó, nem használták. 7 A magyar hadszíntéren már a XVI-XVII. századra, a végvári lesvetések korában a lovat lassító bármilyen páncél egyébként is haszontalan volt, a sebesség mindennél többet ért. Annál inkább bizonyítható a vértezett csatalovak kismértékű, de folyamatos használata a török fó'méltóságoknál és az egykori ghulam testőrség helyébe lépett, új összetételű szultáni lovas testőrségnél, a „kapikulu" (udvari zsoldoscsapat) lovasságánál, vagy más nevükön a „portai szpáhiknál". 3 A szultán udvari lovasgárdájának létszáma a XV-XVI. 7 A török hűbéres szpáhi felszerelése az írott források és ábrázolások szerint kötelezően pajzs, lándzsa, szablya, íj, nyíl volt, páncélzata később is eleinte bőrvért, később láncing és sisak. A XIV. század második felétől, ha egy szpáhinak nagyobb tímárbirtoka, több jövedelme volt, több ugyanígy felszerelt „dzsebeli" lovast kellett kiállítania. A dzsebelit vagy „vértes, láncinges" néven (GENERÁL 1986,13; 1987,169,177; KÁLDY-NAGY1986,172 utalással a kettős értelmezésre is), vagy „teljesen felszerelt" néven értelmezik. A kettő nem mindig esett egybe, ugyanis 1500 körül még maga a tímáros szpáhi is csak bizonyos jövedelem felett volt köteles „bürüme" bőrpáncélt viselni (DÁVID-FODOR 2004,6. táblázat; INALOK 1994,113-114)- Ezt idővel sodronying váltotta fel, és a páncélt viselő szpáhik és dzsebelik köre később nyilván bővült, de lópáncélról mindenesetre még a biztos jövedelmű szpáhiknál sincs szó. A végvidéki török várkatonaság is hasonlóképpen volt ellátva, és a török sereg sokféle irreguláris lovasa pedig örülhetett, ha a legalapvetőbb támadófegyverekkel fel tudta szerelni magát. 8 Nagyjából a XIV. század első felében kialakult, sokáig változatlan rendszer szerint hat csapatuk volt: szpáhi oglánok, szilahdárok, ulufedzsik és gurebák, az utóbbi kettő két-két szárnyból állt. A csapatok udvari apródokból és tisztségviselők fiaiból, előszázadban a birtokos szpáhi lovasságénak még csak töredéke volt, de a XVI. század legvégén ós XVII. században létszámuk nőtt, annak ellenére, hogy fenntartási költségük rendkívül magas volt, többe kerültek, mint a náluk nagyobb létszámú portai janicsár gyalogság. Ellentétben a birtokuk jövedelméből, önköltségből fegyverkező birtokos szpáhikkal, a testőrlovasokállandó zsoldot és a lehető legjobb felszerelést kapták a szultáni fegyvertárból. A szultáni lovas testőrök a miniatúrákon gyakran szerepeinekvértezett lovaikkal együtt, talán gyakrabban is, mint harctéri szerepük indokolta volna. Jelenlétük nem jelentett a török seregben csatadöntő nehézlovasságot, esetleges hőstetteikről pedig a források hallgatnak. 9 A török főtiszteknek, udvari méltóságoknak, valamint az ő kisebb létszámú testőrségüknek 10 is voltak fémpáncélos, vagy csak vértezett dísztakaróval borított lovai, melyek állandó szereplői voltak a szultán vagy a nagyvezír által vezetett hadjáratoknak és a győzelmi parádéknak (MURPHEY1999, 43, table. 3.4-3.5; KOVÁCS S., 256-257). Lópáncélt azonban még a szultáni testőrségnél is kevesen kaptak. Egy igen részletes, 1526-os török felszerelésjegyzék szerint a mohácsi csatára készülő török udvari zsoldos lovasságnak - létszámuk akkor nagyjából 5000 fő lehetett - a szultáni fegyvertárból mindössze 506 lópáncélt osztottak ki. Ebből 100 acél és 206 szövet „tökéletes", 200 pedig szövet „háromrészes" volt (EMECEN 2006,428). A „tökéletes", vagy inkább teljes lópáncél az állat teljes testét védhette a lábakat kivéve, a „háromrészes" - amint az fennmaradt példányokból látható - csak a törzsét. A felsorolt páncélfajták egyeznek a kortárs miniatúrák képeivel ós a külföldi gyűjteményekben fennmaradt török lópáncélokkal. Lófejvórtekről itt külön nem történik említés. Az isztambuli szultáni fegyverraktárban (egykori bizánci Szent Iréntemplom, ma hadimúzeum) zsákmányolt fegyvereket is megőriztek. így lehetett itt a lópáncélok között a mamelukoktól vagy a perzsáktól ki tudja, mikor zsákmányolt és mennyi ideje használt lóvértezet is, amit akár léptetett közkatonákból és idegen zsoldosokból álltak. A gárda soraiba bekerülni igen csábító előléptetési lehetőség volt a magas zsold és privilégiumok miatt. Igen sokrétű feladatkörük volt. Békeidőben a mecsetbe vonuló padisah díszkíséretét adták, hadjáratban a szultán jobb oldalán vonultak, a csatarendben a szultán mögött volt a helyük, a nagyvezírnek és vezírtársainak testőrei is ők voltak, ők védték a próféta ereklyéit és zászlaját is. Ezenkívül gyakran kaptak segédtiszti feladatokat (MURPHEY 1999,164; KÁLDY-NAGY 1986,187; GENERÁL 1987,149-153). 9 Ez leginkább azzal magyarázható, hogy a török harcrend és harcmodor sajátosságai miatt ez a jól felszerelt elitcsapat legfeljebb végveszély esetén léphetett harcba, Marsigli szerint csak akkor, ha bátor és gyors cselekvésre volt szükség (MARSIGL11. XXXIX). Ilyen viszont a XVII. századig alig akadt, a szultán személye igen ritkán került veszélybe, és még ritkább volt a török vereség. A törökök, bár joggal féltek a „lovukkal együtt vasba öltözött gyaur lovasok" rohamaitól, sohasem törekedtek európai típusú, nehézvértezetű páncélos lovasság létrehozására. Nikápolynál és Ankaránál a török seregben vazallusként harcoló szerb nehézlovasságra hárult ez a szerep. De a török győzelmeket jellemzően a janicsárok kitartása és a szpáhik gyorsasága vívta ki. Vértes török harci lovak ábrázolásai (XVI. század végi török kéziratokban): FEHÉR 1975, VII, XI, XIII, XXXI, XXXIV, XXXV/A, XLV/A; FEHÉR 1982,27) 10 A vezíreknek és a helytartó pasáknak saját udvartartásuk volt, melynek állományát a Porta szigorúan megkövetelte. Az udvartartás magába foglalta a gyalogos és lovas testőrséget is, melyet híres bajvívókból toboroztak (GENERÁL 1987,177).
