A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában

csak a lófejvért készült fémből. 1600 után pedig már nincs utalás a használatukra (ROBINSON 1995,48-51). Indiában, ameddig a muszlim hódítás el nem ért idáig, nem volt szokásban a lópáncélok használata. A XIII. századból viszont már van ábrázolás indiai páncélos harci lóról. Indiában viszont a helyi lótenyésztés sokáig gyenge eredményeket produkált. Az Indiát megjárt középkori utazók, így Marco Polo, Ibn Battúta és Afanaszij Nyikitin egybehangzóan említik, hogy Indiába importálják a lovakat, Iránból vagy Arábiából. A behozott harci lovakat az alapján értékelték fel, hogy vajon elbírnak-e egy páncélos lovast is még a saját páncélzatukon kívül. Babur, a mogul dinasztia alapítója is kapott ajándékba páncélos csatalovakat 1519-ben, és serege is használt és zsákmányolt is ilyeneket. A nagymogulok XVI. századi indiai hódításai idején a lópáncélok használata rendkívül elterjedt lett Észak-Indiában, a muzulmán ésa hindu seregekben egyaránt. Az indiai mogul kori lóvértezeteken átütő a perzsa jelleg, sokféle formában, leginkább színpompás szövettel borítva készültek, de készülhettek többrétegű bőrből, sodronyos-lemezes formában, teljes egészében sodronyból, vagy fémlapokkal bélelt vászonból is. Főleg az előkelők és kíséretük használt gyakran drágakövekkel is ékesített lóvértezetet. Az indiai lófejvértek fémből készültek, és szintén igen díszesek voltak, sokuk groteszk állatfejet, nemritkán elefántfejet formáz. Európai múzeumokban őriznek sodronyos-lemezes indiai lóvértezet is (HYLAND 1998,153,177-178; ROBINSON 1995, 115-118; EGERTON 2002,16,20, NYIKITIN 193-194,201). Afrikában az iszlám befolyás nem állt meg a Földközi-tenger partvidékénél. A mai Szudán, Mali, Csád és Nigéria területén az iszlám terjedése nyomán szervezett királyságok jöttek létre a szavannaövezetben is. Ezek az államok ellenőrizték az északra vezető afrikai karavánutakat és elég erősek voltak ahhoz, hogy hódításokba kezdjenek a fejletlenebb törzsek rovására. Kétségkívül a hadtörténet érdekes színfoltjai voltak sajátos hadseregeik, melyek az arab és a hagyományos afrikai törzsi hadviselést ötvözték. Természetesen az arab kereskedők lovai, fegyverei, és az arab zsoldosok utat találtak ide is. A lovak az iszlám előtt itt ismeretlenek voltak, és nagy harci fölényt biztosítottak gazdáiknak. Érthető, hogy a ritka és értékes állatokat helyi készítésű vászonpáncéllal védték, de az már meglepő, hogy az így páncélozott lovak és néger lovasaik a XIX. századi gyarmatosításig a fekete királyságok hadseregének szerves részei voltak! Az afrikai lópáncélok gyapottal bélelt, tűzött, színes takarók voltak, elég erősek ahhoz, hogy a kezdetleges íjak nyilait megállítsák, a lovak fejét pedig rézzel díszített bőrvért óvta. A XIX. századi európai utazókat és katonatiszteket meglepte ez az anakronisztikus látvány, és a korabeli romantikus történelemszemléletük alapján a kereszteslovagok fegyverzetének valamiféle elkorcsosult, távoli áttételes hatását látták a „szavanna lovagjaiban". De mindez a csodálat nem akadályozta meg őket abban, hogy modern tűzfegyvereikkel halomra ne öldössék őket. A British Museum és a Liverpool Museum is őriz Szudánban zsákmányolt, gyapottal bélelt afrikai lóvértezeteket, és fennmaradt XIX. századi rajz egy begharmi néger lándzsás „lovagról" is (4. kép) (ROBINSON 1995,84-87; BULL 1993,191; NICOLLE 2007,268-269). Az iszlám világ művészetében a XIII. századig alig bukkannakfel páncélozott harci ló ábrázolása, de amint a fenti példákból látható, a lópáncélok sosem tűntek el a középkori muszlim hadseregek felszereléséből (NICOLLE 2007b, 192). A XV-XVI. századi perzsa és indiai mogul miniatúrákon már gyakoribbak. Joggal feltételezhető, hogy a középkori muszlim hadseregekben a seregek egészéhez képest csak kisszámú, de jól felszerelt páncélos harcos birtokolt páncélozott csatalovat, és adta fel ezzel lova gyorsaságát, cserébe a jobb védelemért. A lópáncélzat és a jobb testpáncél ellenére az iszlám seregek nehézlovassága nem az egysíkú ókori kataphraktosz-taktikát alkalmazta. A lándzsás lovasroham csak az egyik lehetőség volt a széleskörűen kiképzett, sokféle fegyver használatában jártas középkori muszlim nehézlovasok taktikái közül. Magas színvonalú felkészültségükről leginkább az egyiptomi mamelukok korabeli lovassági kiképzési „kézikönyveiből" („furusiyya") alkothatunk képet. A kiképzési követelményeikhez az íj mesterfokú használata is hozzátartozott, ésa legkülönfélébb helyzetekből is biztosan kellett célba találniuk. Gyakorolniuk kellett, hogyan vehetik fel leggyorsabban páncélzatukat segítség nélkül az éjszakai sötétben. Kiképezték őket a buzogánnyal, szablyával vagy karddal - akár egyszerre két karddal - vívott harcra, a lándzsa sokoldalú használatára, beleértve annak hajítását is, ezek mellett a fegyver nélküli küzdelemre is. A lovak és lovasaik összesző kását, gyors harci fordulók gyakorlását szolgálta náluk a lovaspóló korabeli formája. Ennek a kiképzési rendszernek sok elemét az oszmán-török lovasság is átvette, a korábbi ghulam és mameluk csapatok alapját jelentő katonai rabszolgaság intézményével együtt, bár ők a rabszolgákból, majd az alávetett státuszúakból kiállított újoncokkal már nem az elit lovasságot, hanem a janicsár gyalogságot és az államapparátust töltötték fel (NICOLLE 1996,251; NICOLLE 2003,8-14; INALOK 1965,1085-1091). LÓPÁNCÉLOK AZ OSZMÁN-TÖRÖK HADSEREGBEN Az iszlám világ nagy részét végül a Török Birodalom hódította meg a XVI. században. A térség többi hatalmával szemben igen befogadó volt bizonyos haditechnikai újításokkal szemben, de sok hagyományos elemet is megtartott. Sikeres hadserege évszázadokig hagyományos szpáhi lovasságának és janicsár gyalogságának összhangjára épült. A két fegyvernem közül a lovasság taktikájának és felszerelésének sok eleme még a steppei, szeldzsuk gyökerekre vezethető vissza, a XIV. század második felében megalakult janicsár hadtest viszont sokáig modern és kiváló gyalogság volt. A török sereget korszerű tüzérség egészítette ki a XV. század első felétől (ÁGOSTON 1988,178-181; KÁLDY-NAGY1986,163-194; GENERÁL 1986,12-16). A török lovasság számos csapatneme közül a XIV. század első felében létrehozott, reguláris szpáhiknak volt a legkomolyabb csatadöntő szerepük. Fegyelmezettségük mellett a fürgeségükről voltak híresek. A török szpáhi lovasság éppen a nyugati normák szerint könnyű vagy közepes vértezetével tudta elérni sikereit biztosító gyorsaságát. A török lovas katonák is nagyra becsülték kiváló lovaikat, de a lóvértezetet a hűbéres szpáhik