A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában

BOLDOG ZOLTÁN TÖRÖK LÓFEJVÉRT A DÉRI-GYŰJTEMÉNYBŐL Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világban A Debreceni Déri Múzeum anyagát a fegyvergyűjtemény mellett kisebb, de változatos lószerszámgyűjtemény is gazdagítja, mely szintén Déri Frigyes gondos műgyűjtői tevékenységének eredménye. A Déri Múzeum lószerszámgyűjtemónyónek része egy török lófejvért is (D.F. 16/158), ami egykor egy teljesebb, keleti sodronyos-lemezes típusú lóvértezet része lehetett. Lópáncélzat bármely darabja, bármely korszakból való is, magyar gyűjteményekben igen nagy ritkaságnak számít. Tekintve, hogy itt a védőfegyverek egy kivételesen ritka fajtájáról van szó, a Debrecenben őrzött török lófejvért bemutatása előtt vázlatosan áttekintem a páncélos csatalovak alkalmazását a közel-keleti muszlim világ hadseregeiben, a régiót érintő ókori előzményekkel együtt'. PÁNCÉLOS HARCI LOVAK AZ ÓKORI KÖZEL-KELETEN A drága és nagy munkával betanított csataló mindenkor, minden kultúrában óriási érték volt, harci eszköz és státusszimbólum egyaránt. A lovak páncélozására való törekvés így közel egyidős a lovak harcra történő alkalmazásával. A lovakat védő vértezetek milyensége - mint a páncéloké általában - pedig minden korban a gyakorlati követelményektől, a védőés támadófegyverek fejlődése közötti állandó versenytől, továbbá az adott kultúrkör fegyvergyártási, hadviselési tradícióitól függött. Az ókori keleti birodalmakban a lovak harci szekerekbe fogva jelentek meg előszóra csatatereken. Ezek a harci kocsik elé fogott, viszonylag kistermetű lovak az egyiptomi és asszír ábrázolásokon gyakran bronzpikkelyekkel is megerősített takarókat viselnek törzsükön és a nyakukon, néha csak a fejük fedetlen. Valószínű, hogy ezek a takarók részben vagy egészben olyan tűzött-bólelt vastag vászon-, esetleg nemezvértek lehettek, amilyeneket a korabeli gyalogság is használt (SIDNELL 2006,13). A vastag vászonpáncélok a korabeli nyilaktól védtek valamelyest. A védelmi funkción túl mindennek dekoratív célja is volt, hiszen a lópáncélok, színes takarók, csillogó homloklemezek, tollforgók és egyéb díszeka harci kocsikba fogott lovak pompás megjelenését is szolgálták. A steppen, ahol a ló tette lehetővé magát a nomád életformát is, a jó ló értéke felbecsülhetetlen volt, békében és háborúban egyaránt. A hagyo1 A muszlim hadseregek fegyverzetének eredete - fgy a töröké is - elválaszthatatlan a Közel-Kelet korábbi fegyverkészítési hagyományaitól. A jelen cikk viszont nem foglalkozik a középkori európai és steppei lópáncélokkal és vértes lovassággal, így nem térek ki a formailag az iszlám világhoz tartozó volgai bolgár állam, Arany Horda és Timur Lenk birodalma, illetve ezek utódállamainak nomád jellegű hadseregében használt lópáncélokra sem. mányos steppei harcos mégis minden lovasnépnél, minden korban a páncélozatlan lovasíjász volt, akinek sokszor egyetlen védelme a sebessége volt. De a közelharcra jobban felszerelt steppei nehézlovasság - és sokszor hátaslova is - viszont páncélt viselt. Az így felszerelt nehézlovasság aránya a steppei népeknél koronként változott, de végig jelen volt az iráni és a török népeknél, majd a mongol korban is. A steppén a páncélos csataló mindenkor a harcos arisztokráciának és kíséretének kiváltsága volt. A steppei népek harcosai a Kaukázustól délre lévő nagy ókori birodalmak katonáitól eltérően, és életmódjuknak megfelelően inkább ültek lóra, mint harci szekérre. Nemzedékeken át tökéletesített fölényes lovaglótudásuk, illetve lovaglással összefüggő újításaik időről időre éreztették hatásukat a letelepedett népek között is. A nomádok gyakran betörtek kisebb-nagyobb sikerrel a letelepedett népek birodalmaiba Európától Iránon át egészen Kínáig. Harcmodoruk, fegyverzetük ellen a legkézenfekvőbb védekezés annak átvétele volt. Ahogy a harci szekerek helyett a lovasságot, majd a lovasíjászatot is szinte minden, steppével határos, „fenyegetett" zónában élő szomszédos nép is megpróbálta több-kevesebb sikerrel átvenni, úgy talált utat magának a steppei múltra visszatekintő páncélos lovasság is az ókori birodalmak hadseregeibe. Egyes feltevések szerint a Kr.e. VI. században, a szkítáknál és a masszagetáknál voltak először a steppén olyan páncélos lovasok, akik már részben vértezett lovakon indultak harcba (HERODOTOS I.215; STRABON Xl.8,6; EADIE1967,162). Mint annyi más, lovakkal kapcsolatos hadviselési újítás - beleértve magát a lovaglást is - a hátaslovak páncélozásának szokása is a steppe felől érkezhetett a közel-keleti világba, vagy legalábbis a fennmaradt írott források alapján innen követhető először nyomon. Bár az asszíroknak már volt lovasságuk, az új fegyvernem további közvetítője az ókori Közel-Kelet felé a két „világ" határán elhelyezkedő, hosszú életű birodalom, Perzsia lett, melyet újabb és újabb hatások értek a steppe felől. A perzsa nagykirály seregei a szkítákkal és a masszagetákkal is harcoltak a Kr. e. VI. század során. Irán mindig is kulturális hatások olvasztótégelye volt, és túlzás nélkül állítható, hogy a perzsák fegyverkovácsai - akárcsak egyéb kézművesei - a Közel-Kelet mintaadó mesterei voltak Egyiptomtól Indiáig két évezreden át. A Kr.e. V-IV. századból már van részletes írott forrás a perzsa hátaslovak páncélozásáról. Xenophon tudósít először Anabasis című munkájában a perzsa sereg testőrlovasságáról egy perzsa polgárháborús ütközet (Kunaxa, Kr.e. 401) leírásánál. A perzsa testőrlovasok maguk is erős páncélzatot hordtak, lovaiknak a homlokát és a szügyét, vagyis a támadásnak leginkább kitett felületet védték homloklemezzel és szügyvérttel, mely