A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában

62 BOLDOG ZOLTÁN i kép Késő római lópáncél, Dura Europos, 3. század (BISHOP-COULSTON 2006, Fig .126.2) a lovas lábát is védte 2 (XENOPHON „a" I.8). A perzsák Nagy Sándor el­len is alkalmaztak vértezett lovakon harcoló baktriai lovasságot (CURTIUS RUFUSIII-IV.). Perzsiát meghódította Nagy Sándor, birodalmát halála után hadvezé­rei, a diadokhoszok felosztották egymás között. A diadokhoszok termé­szetesen felhasználták az általuk uralt különféle területek hagyományos fegyvernemeit. Perzsiát, Mediát és Baktriáta Szeleukidák kapták meg, és hadseregükben természetesen megjelentek a vértezett lovakon harcoló páncélos katonák is. Felszerelésüket, mely tökéletesen követte a korábbi perzsa mintát, egy Kr.e. II. századi pergamoni dombormű örökítette meg: tollforgós homlokvértet és különféle fém szügyvérteket tettek lovaikra, a katonák maguk is nehéz vértezetet hordtak, maszkos sisakot, mellvértet, kar- és lábvérteket is. Nevük a „kataphraktosz" (beburkolt, betakart) volt. 2 Az említett csapat egyébként kis létszáma ellenére elsöpörte túlerőben levő ellenfe­leit, bár a végső vereségtől nem menthették meg királyukat. Xenophon, aki zsoldos­kéntjelen volt ebben a csatában, lótenyésztésről írott munkájában ajánlja a görögök számára átvételre érdemes lóvértezet bizonyos elemeit (XENOPHON „b" 12,8). Ez a név általánosságban a vértezett lovon harcoló nehézpáncélos lovas­ság megjelölésére szolgált a későbbi korokban is. Ugyanígy voltak véd­ve a korabeli kaszáskerekű harci kocsik igáslovai is (ROBINSON 1995,18; EVERSON 2004,200-204). Iránban a görög uralmat a parthus hódítás követte. A parthusok egye­nesen a steppéről hozták pikkelyvértes lovasságuk tradícióját, seregeik­ben pedig voltak kataphraktosz lovasok is. Perzsia később, a parthusokat követő Szaszanida-dinasztia uralma alatt is komoly páncélos lovasságot tartott (ROBINSON 1995,20-22,48), az ókori mérce szerint különlegesen erős, helyi tenyésztésű lovakkal 3 . A szaszanida vértest igen részletesen áb­rázolja II. Khoszru király domborműve (2. kép). A király teljes páncélzat­ban van, jól láthatóan erős testalkatú lovon ül, melynek fejét, nyakát, és szügyét lamellás fémvértezet védi. Nem meglepő, hogy ennek az impo­záns fegyvernemnek ismét akadt utánzója a térségben hódító új nagyha­talom, a Római Birodalom személyében. Róma sohasem szégyellt az ellenségtől tanulni. Fájdalmas vereségek után, megtapasztalva a parthus, majd szaszanida lovasság erejét, a ró­mai hadseregben is megjelentek a besorozott steppei szarmata nehézlo­vasok az I. századtól, majd a perzsa mintájú páncélos lovasok, clibanarius vagy cataphractus néven a III. századtól (MACDOWALL2005,18-20) Bár az utóbbi elnevezések és azalakulatok lehetséges felszerelése még termino­lógiai viták tárgyát képezi 4 , annyi biztos: Róma, ha ritkán is, de alkalmazott páncélos csatalovakat. A folyamatot még fokozta a későrómai kor lovas­sági dominanciája. A korai császárkori római lovasság fegyvergyakorlatain 3 A legerősebb és legjobb perzsiai csatalovak a neseai síkság lovai voltak. Ez a terület Mediában volt, és bizonyos mértékig még most is beazonosítható, ugyanis itt a mai napig vadon nő a lucerna, a helyi ókori lótenyésztés hírét megalapozó különleges ta­karmány, ókori nevén a „médiai fű". Ez tápanyagokban és kalciumban igen gazdag, ezért az itt tenyésztett lovaknak erősebb volt a csontozata és testfelépítése. Az ilyen testalkatú lovak igen gyakoriak a perzsa szikladomborműveken és ezüsttálakon is. A neseai síkságról évente tízezrével vitték a lovakat a nagykirály seregébe, kifeje­zetten vértezett lovakból pedig egyetlen szemle alkalmával akár hatezret is kiállí­tottak. Irántól északkeletre, az egykori Baktria és Szogdiana területén szintén híres lótenyésztés folyt, az itt tenyésztett magas, szívós lovak lettek a későbbi türkmén és akhal-teke lovak ősei, melyek ismertek voltak messze földön. Innen származó lovak is voltak eltemetve a híres paziriki szkíta kurgánban a steppei lovak mellett. A kínai­ak külön hadjáratokat indítottak a Fergana-völgy (ma Üzbegisztán része) felé, kifeje­zetten páncélos lovasságnak való, erős, magas hátaslovakat zsákmányolni (SIDNELL 2006,87; STRABON XI, 13.7; 14,9)). 4 A két elnevezést még nem különítették el, sőt, a kataphraktosztól eltérően a clibanarius név jelentését sem fejtették meg. Az egyik szellemes magyarázat szerint a „clibanus"-ból (egyfajta kenyérsütő fémedény) eredő ókori katonai szlengszó, utal­va arra, milyen érzés lehetett a katonának egy ilyen nehéz páncélt viselni - mondjuk éppen a Közel-Kelet napsütötte vidékein. Eszerint a clibanarius név a cataphractus ragadványneve lenne, ami idővel „hivatalossá" vált. Az ókori római szerzők többször is szinonimaként használják a két kifejezést. De létezik olyan magyarázat is, hogy a római rendszer szerint a clibanarius volt a perzsa, keleti minta szerint felszerelve, lópáncéllal, teljes vértezettél, hosszú lándzsával és karddal, míg a cataphractus csak európai, nyugati módon felszerelt pajzsos-lándzsás-kardos nehézlovas lehetett, a lo­vas páncélt hordott, de lova nem. Mindenesetre a római lóvértezeteket leginkább a clibanariusokhoz köti a szakirodalom (COULSTON 2002,11-12,15; MCDOWALL 2005, 52; EADIE1967,169-170).

Next

/
Oldalképek
Tartalom