A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Kéziratos források - Bényei József: Holló László naplója

nagyjából három csoportra oszthatók a bejegyzések. Egy részükben általában ira művészetről, számbaveszi a legnagyobb alkotókat, többször emlegeti Rembrandtot, Grecót, Leonardo da Vincit és készít egy furcsa névsort is, kiket tart ő a megközelítőleg tökéleteseknek. Míg a fenti három 100%-ban tökéletes, addig például Tintoretto, Donatello, Goya, Van Gogh (ő később beírva), Velasquez 70%-ban,

Tizian, Cellini, Michelangelo, Cezanne, Munkácsy, Paál László 60%-ban és így tovább. Később Koszta Józsefet is bejegyezte a 100%-osok közé. 1963-ban új sorrendet állapított meg, eszerint az első Rembrandt, a második El Greco, Cezanne, Van Gogh ós Gauguin, harmadik Michelangelo, Tizian, Velasquez és Goya. Ez azonban csak játék. Sokkal érdekesebbek a naplónak azok a bejegyzései, amelyek Debrecenre, az ő itteni létezésére vonatkoznak. Idézzük közülük hármat. Június 12.: „Lótás-futás a városban anyagi dolgokban. A legaljasabb emberek sorába tartozónak érzem magam, mindenki által csak lesajnáitatva. Még másutt is borzasztó lesújtó érzés foghatja el az embert hasonló helyzetben; ebben a városban meg százsorosan, ezerszeresen érzi a súlyát nehéz, szinte kilátás nélküli helyzetének." Szeptember 29.: „Az a leghazugabb banalitás reám nézve, meg a piktúrámra, ha azt mondják, hogy debreceni vagyok és Debrecent és debrecenitpingálok. Ekkor a legnagyobb felháborodás vesz rajtam erőt s gyilkolni szeretnék. Ez ellen tiltakozom az utolsó leheletemig. Semmi féle nevezendő közösségben nem érzem magam a várossal a legtávolabbról sem. Egymáshoz a világon semmi közünk sincs, mert sem őnem inspirál engem, sem én őt, - sőt!/azt hiszem, kölcsönös ez az érzés/ Valamikor, ha isten segíts távol leszek innen, be szomorú emlékeimet fogom temetni, ha erre az időkre, miket kénytelen voltam itt tölteni, visszapillanthatok. Mikor jön már el az az idő? Csak az a szerencsém, hogy itt kinn lakom s magamba zárva dolgozhatom, messze Debrecentől." Június 5.: „Nekem a munka az élet s minden gyönyörűségem s nem cserélném el semmiféle magas hivatalért; csak az utazást kívánom; kissé el innen, ahol semmi kontaktust nem érzeksem a várossal, sem a benne lévőkkel, el innen, még csak ezt szeretném megérni, hogy ezt a várost itt hagyjam, el messze, el innen, hogy eszembe se jusson sohasem, hogy valaha is láttam Debrecent. Csak a volt súlyos neuraszténiám, meg ennek a városnak a nyomasztó levegője nehezedik rám amit ebben az életben mint csapást mért reám a sors." Miért idéztük hosszasabban ezeket a sorokat? Mert tragikus egybeesésnek látom, hogy szinte visszhangja annak, ahogyan Ady Endre Nagyváradra távozása után s később is visszatekintett Debrecenre. Tragikus társa annak, ahogyan Oláh Gábor érezte magát magányban, kiközösítve, távol a város urainak és kereskedőinek világától. Tragikus előzménye annak, ahogyan Gulyás Pál látta keserűbb óráiban a várost. Igaz, Ady kivételével valamennyien más hangot is megütöttek. Holló is. Bele nem törődött, de belenyugodott a debreceni létbe és ne resteljük kimondani, ez a megbékélés akkor következett be, amikor a hivatalos hatalmak kezdték őt érdeme szerint tisztelni és megbecsülni. Munkája alapján. Mert ez a töredék-napló elsősorban vallomás a munkáról, vallomás az örökös elégedetlenkedésről és a reményről, hogy egyszer munkáiban megközelítheti az általa tökéletesnek tartott művészetet. Június4.:„/4 nagy koncepciójú dolgaim csak most következhetnek igazán/.../ A tudásomat fokozni s ezzel az érzéssel, amit magamban érzek, hordok tova száguldani, ezt akarom, kívánom. Egy belső kényszer űz mostanában majdnem minden munkánál, s ha jól ment a munka, az az érzés volt: ennek a kényszernek engedtem. Ezért nem félek többé! Tehát nem spekuláció, hanem belső tűz éget, mit a munkámban fojtok el. Mindig tovább-tovább s ennek úgy érzem, sohsem lesz vége, míg az eszem tudom s míg a karom emelni bírom. Sosem jól lakni, mindig éhesnek lenni sosem megelégedni; tovább, mindig tovább! De mindig közeledni a cél felé, a tökéletesség felé." Máshol ódákat zeng a rajzfontosságáról, azaktrajzolás titkairól, a tanulás, munka, tökéletesedés stációiról és fontosságáról. „Minél többet akar valaki, annál keservesebben kell érte küzdenie s annál nehezebb, rögösebb az útja, mert hisz a maga útját kell neki egyengetni, mivel a más utak szűkek neki, meg egyáltalán nem tud rajtok járni; neki a saját útja kell a maga kifejezésére. Ilyenkor az ember magára marad, az emberek nem értik s nem veszik semmibe." (\ú\). 7.) Ahhoz hogy egy művész elérjen a legmagasabb csúcsra, Holló naplója szerint három dologra van szükség. A tudásra, amit meg lehet, s meg kell szerezni, az ösztönre /ezen ő a első kényszert érti/ és az önkritikára. „Végső eredményként csak eljut az ember minden lehető legmagasabbra, amenynyire csak az embert belső értéke emelheti, addig, amennyire megérdemli s ahová való." Mellettük nagyon fontosnak Ítéli a lelki erőt, a lemondást és az energiát, az aszkétaságot ós az önsanyargatást, természetesen nem fizikai, hanem lelki, szellemi értelemben. Szerinte az alkotáshoz a tehetség mellett nagyon soktudás kell és aza szinte önkívületi állapot, amelyet belső idegfeszültség kísér, a tudat ós a tudat alatti egyszeri, összehangolt koncentrációja. „A legvilágosabb látás és a pillanatnyi elhatározás dönti el a mű értékét és sikerét." És itt következik Holló László szerintem legszebb vallomása azalkotásról. Ha csak ezek a sorok lennének a naplóban, akkor is felbecsülhetetlen érték lenne. „A kép koncepciójátilletőleg hosszú megfontolás, napok, hetek, hónapok, a mű m egkezdésétsokszor órák hosszat tartó vajúdás-töprengés előzheti meg. S amikor ezzel készen vagyunk: bele a munkába a legádázabb küzdelemmel s hévvel. Ekkor megszűnik a külvilág. Nincs se ég se föld, csak az alkotás láza ég - pörköl. A legnagyobb mámor és kéj, mikor elfelejt az ember mindent, mindent, elmarad minden földi ocsmányság, piszok, a lélek szállszáll, magasan fölfelé. Ez a legnagyobb boldogság s kárpótol mindenért". Ma már minden művészetszerető és értő ember számára világos, hogy Holló László elérte ezeket a magasságokat. Az üdvösség - vagy ha úgy tetszik - az emberi-alkotói katarzis hordozói a képei. Elég szomorú, hogy sem a művészettörténet országos vonulata, sem a közönség egy része nem jutott el még odáig, hogy felismerje a tósóskerti mester európai rangú értékeit. S nekünk, akik hiszünk az ő emberi és művészi nagyságában, soha nem szabad belefáradnunk ismételgetni: itt élt és alkotott a XX. századi magyarság egyik legnagyobb festője. Ebbe a nagyságba enged bepillantást a zöld füzet, Holló László naplója.