A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Bíró Éva: „Mintha az időt és a teret lapoznám” Kötetrendeződés Szabó Lőrinc Örök Barátaink-ban

„Fejük lehajtva állnak és harangjuk, bár arany korona ragyog alattuk, csupa pehely és ezüstös tükörszín: olyanok, mint lelkek, melyek a síri álom tüntén csak félig vannak ébren, s a rontó, nyers, koratavaszi szélben még nem nagyon mernek egész kinyílni." (Stefan George: Búsak, ahol találkozunk) A Baudelaire-fordítással pedig bezárja a tél és tavasz „versengéséből" adódó kettősséget „egymásba csendül a szín és a hang s az illat" „test s lélek mámora zeng bennük az ég felé". A folytatás a szép tavasz idilljét sejteti, a meleg „végső" győzelmét a hideg fölött, melyet előzőleg eleve ciklikussá predesztinált(l), de ha van tavasz, akkor most itt van, és lehet élvezni: „Az idő levetette már szél- és fagy- és eső-csuháját, hímzett ragyogás fedi vállát, tündöklő tiszta napsugár" (Charles d'Orléans: Rondó) Nem csak a költő, a fordító, a vers szól így, hanem a madár is: „Az idő levetette márszél- és fagy- ós eső-csuháját." Minden mi él, mit (újra)életre keltett a tavasz, minden teremtett hirdeti az újjászületés beteljesedése!, az új lehetőség létezését. A patak motívum előbukkan, és átjárja a tavaszverseket, ahogyan a tavaszt. Folytatódik a felhőtlen tavasz-kép megerősítése, „a télnek nyoma sincs sehol" (Dietmar von Aist: Ah! már közel az idő) Még a tavaszi vihar sem kelti a pusztítás hangulatát. „De szép az első égi lárma, mikor májusi dörejek mintegy csintalankodva, játszva teledübörgik az eget!" (Tyutcsev: Tavaszi vihar) Az esővíz: „aranyba vont gyöngyök", a „patakmorajlás az „erdei koncert része" a tavaszi vihar vidám mulatság része. A madarak megszólaltatása is folytatódik: „mámoros csalogány", „Hars pacsirta", „széptorkú vörösbegy", „S most... Uj hang szól: a kakuk az! / Ka kuk! Üdvözlégy víg tavasz!" (John Lyly: A tavasz köszöntése). Nincs esélye már a jégnek, „pár nap még, s egy se lesz sehol" a verseken és tavaszon át-folyó patak, folyó magába olvasztja elviszi a tengerbe a jégtáblákat. „Nézd, a folyam hátán, a frissen zajló árban tolongva - nézd: táblánkint hogy úszik a mindent ölelő tenger jegébe! (Tyutcsev: Jégtáblák) Az ember helyét, az emberi kapcsolatok helyét a világban, a természetben, a fordításokban közelíti meg a Tyutcsev-fordítás zárásával: „emberi Én, te végzetes, / nem álmaid hű tükre-mása, / nem sorsod örök képe ez?!" És Goethével zárja A teremtett visszajut a teremtőhöz a körforgás teljes ( pontosabban: spirál, nem pedig egymástól független körök) A Proemion kiáramlása, lefelé tekintése, a Fölemelkedés-ben vissza, vagy fölfelé fókuszál: „Völgyek, tavak felett, a bércek büszke vállán Tulszökve, tengerek s zúgó erdők felett, Túl a napon, túl a felhők és éterek, Tu! a szférák örök csillagöves határán, Lelkem vígan mozogsz a fényben odafent.... Tombolva hasítod a mély-mély végtelent" (Baudelaire: Fölemelkedés) Ganymedesben a kettő együtt jelentkezik, először lefelé fókuszál, „Tavasz, te drága! Ezer szerelem gyönyörével Szakad szívemre Örök meleged Szent árama, Végtelen szépség!" nem véletlenül tette a kötetrendező két verssel előbbre a Tavaszi vihart, Ganymedes elragadását

12 készíti elő az utolsó versszakkal, ugyanakkor utal arra is, amire a Ganymedes nem: „Azt hinnéd: Zeus sasátitatva Hébe, szeles égi cseléd, nevetve földrezúditotta viharral-habzó serlegét." (Tyutcsev: Tavaszi vihar) Erre a hívójelre aztán elindul a fölfelé tartó mozgás vagy visszaáramlás: „Föl! Valami visz. Lefelé szállnak a felhők, felhők hajolnak a sóvár szívhez! Hozzám! Hozzám! Az öletekben fölfelé: ölelten ölelni! Föl a kebledre, világok szíve, Atyám" (Goethe: Ganymedes) 12 „a közönséges monda szerint (Homérosz) Trós és Kallirrhoé fia, llos és Assarakos testvére, kit az istenek szépsége miatt az Ida hegységben vagy Dardaneion hegyén elragadtak, hogy az Olimpuson Zeus pohárnokává tegyék. Későbbiek szerint Zeus maga rabolta el sasalakban, vagy sasával raboltatta el" Vö. A Pallas nagy lexikona VII. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt, Bp., 1894.816.