A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)

Kisebb írások - Patay Pál: Jártam, mint régész Hajdút meg Bihart

sodik világháború előtt az Egri Káptalan egyik uradalmának központja volt. A háború után viszont hamarosan mintegy 700 lelkes, postával, bolttal rendelkező településsé nőtte ki magát. Az újgazdák - ahogy akkor a földreform során földhözjutottakat nevezték - bizalmatlanok voltak a Budapestről jött régészekkel szemben; ahogy Kutzián nekem elmondta, házakba nem fogadták be őket. Csak egy istállóban tudták magukat meghúzni. A folyásiak bizalmatlansága szerencsére 1952-re feloldódott és nem volt probléma sem az elszállásolásunk, sem az élelmezésünk terén. Az egyik háznál minden este tartalmas és ízletes vacsora várt bennünket; a gazdaasszonyunk, Csirmazné elsőrangúan főzött. A háború előtt az uradalom föintézőjének szakácsnéja volt. Május 4-én gyönyörű szép nyári időben kezdtük el a munkát. De a jó idő nem tartott sokáig. Vagy két hétre rá cudar hideg, szeles, esős napok álltak be; május 20-án Debrecenben 5 cm-es hó is esett. A folyástól 4 km-re fekvő munkahelyre egy legelőn át menve, a nedves fűtől szinte naponta térdig csurom vizesek lettünk. Volt olyan nap, amikor mi férfiak - Korek József és magam - nem is engedtük, hogy a csapat nőtagjai is kijöjjenek. Csak mi ketten voltunk a munkánál, de mi is ásót-kapát ragadtunk, nehogy agyonfagyjuk a hideg szélben. Sírt aznap nem is bontottunk. Még mindig éreztették e jelenlétüket a fagyosszentek, amikor értesítést kaptunk Budapestről, hogy magasrangú látogatóban lesz részünk. Az Akadémia vendégeként Magyarországon tartózkodik Jaroslav Böhm, a Csehszlovák Régészeti Intézet igazgatója és meg fogja látogatni az ásatást. Miután úgy számoltunk, hogy a déli harangszó itt fogja érni, Kutzián Ida elhatározta, hogy meg fog kelleni őt ebédeltetni. Csirmazné vállalta is a díszebéd elkészítését, annak fénypontjaként törpeharcsából valamilyen nem hétköznapos falatot készítve. Mi természetesen a munkahelyen vártuk Böhmöt és az őt kísérő Banner professzort. De csak nem akartak megérkezni. Végre, jól ebédidő után egy futár jött Folyásról azzal a hírrel, hogy ők ugyan befutottak, de miután a sáros úton a gépkocsival nem tudtak a helyszínre hajtani, maguk pedig a barátságtalan csepergős időben gyalog nem óhajtottak útrakelni, ebéd ide, ebéd oda, sarkonfordultak és visszamentek Budapestre. így mi lakhattunk jól este a törpeharcsából. Hétvégeken hazautaztunk és vasárnap késő este térünk vissza Folyásra. Kutzián viszont, akinek férje Bognár József, akkor kereskedelmi miniszter volt, hétfőnként hajnalban, a férjének a szolgálati kocsiján állított be. De jónéhányszáz méterre Folyástól szállt ki a kocsiból, nehogy a helybeliek tudomást szerezzenek az akkori magasabb, kiváltságos társadalmi réteghez való tartozásáról. Mondanom sem kell, hogy eredménytelen volt a fáradozása. 1952-ben a munkásaink között két, Budapestről az előző évben deportált, felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkező fiatalember is volt. Az egyiknek a nevét már elfelejtettem, a másik, Dr Walleshausen Gyula, a deportálásig a Közgazdaságtudományi Egyetem Belkereskedelmi Tanszékén volt - hajói emlékszem - tanársegéd. Kényszerlakhelyükön a családjuk megélhetését csakis fizikai munkával tudták biztosítani. Nagyon jól, odaadóan látták el a feladatukat, különösen a sírok bontásánál voltak hathatós segítségünkre. Azóta csak egyszer találkoztam Walleshausennel; 1980-ban, amikor engem Móra Ferenc-éremmel tüntetett ki a Művelődésügyi Minisztérium, ő pedig, mint a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Központi Könyvtárának igazgatója, Szabó Ervin-díjban részesült. A munkahelyen éjjel őrt is alkalmaztunk. Erre is egy deportáltat fogadtunk fel. Petróczy Józsefet (a háború előtt valamilyen minisztériumban volt tisztviselő), akinek a neve, mint műgyűjtőnek, nem volt ismeretlen a hazai régészek előtt: a Tiszadobról begyűjtött, illetve általa feltárt rézkori sírleleteket a Folia Archaeologica V kötetében ismertette.

2 Ő már idősebb ember volt, fizi2 Ezeket, valamint a Bodrogzsadányból (ma Szárazzsadány) begyűjtött, ugyancsak rczkori leleteket meg 1949-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. 473