A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)
Irodalomtörténet - Lakner Lajos: A Csokonai Kör és Debrecen társadalma
ségünk - körömszakadtáig!"'' 1 * Innét nézve a Csokonai Kör jogosan érezhette úgy, hogy tevékenységükben nincs semmi kivetni való. Annál is inkább hihették így, mert, bár a kör az 1910-es évektől mindinkább csak irodalmi társaságként működött, valójában azonban sohasem mondtak le társadalmi hivatásukról, arról, hogy az általuk képviselt nemzeti kultúra égisze alatta egyesítsék Debrecen, sőt néha az ország társadalmát. Úgy tűnik számomra, hogy ez a tisztázatlanság lehetett az oka Tóth Árpád (és újságírói társai) többszöri bírálatának. Tóth Árpád ugyanis mint irodalmi társasággal szemben fogalmazta meg a Csokonai Körrel kapcsolatos elvárásait. A Csokonai-kultusz egyik legfontosabb funkciója viszont épp az volt, hogy hitelesítse a kör társadalmi hivatását. E kultusz ugyanis valóban alkalmasnak mutatkozott a társadalom egysége megteremtésére. Dávidházi Péter mutatott rá arra, hogy az irodalmi kultuszok „felekezeti és társadalmi senkiföldjeként kínál(nak) közös szertartási alkalmat olyanok számára, akiket a társadalmi rend egyébként elkülönít egymástól"/' 9 A kör tehát a lehető legjobban választott, amikor úgy gondolta, hogy megmaradnak Csokonai kultusza ápolásánál, hisz a kultikus alkalmak valóban magukban hordozták azt a lehetőséget, hogy ha időlegesen is, de egyesítsék Debrecen társadalmának egymástól életmódban és kultúrában elkülönült osztályait és rétegeit. Részben ennek jeleként is értelmezhető, hogy a politikai különbségek nem akadályozták meg a kör tagjainak együttműködését. A kör vezető személyiségei között éppúgy találhatunk szabadelvűeket vagy egy ideig odatartozókat (Komlossy Arthur, Szávay Gyula, Zoltai Lajos, Kardos Albert stb.), mint függetlenségieket (Tüdős János, Bakonyi Samu, Mitrovics Gyula). A liberális Vásáry Istvánt éppúgy tag lehetett, mint a polgármesteri székben őt követő konzervatív Kölcsey Sándor. Hasonló a helyzet a felekezeti megosztottság tekintetében is, noha minden bizonnyal sokkal több volt köztük a református vallású. Az azonban mindenképp a „felekezeti senkiföldje" létrejöttére mutat, hogy a tagjai között ott találhatjuk Lindenberger János katolikus prépostot és Baltazár Dezső református püspököt. Ha igaz az, hogy a kultusz feloldja a megosztottságot, akkor elvileg a körnek minden esélye megvolt arra, hogy véghez vigye a társadalom egyesítésének programját. Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy az ünnepségek után a társadalmi és a felekezeti különbségek jelentősége újra megnő. Azonban az is bizonyos, hogy a közös élmények nem múlnak el nyomtalanul. A kérdés tehát nem is az, miért nem tudta a kör a társadalmi egységet általában megteremteni, hanem az, miért nem sikerült átmenetileg, viszonylagos állandósággal egyesítenie Debrecen különböző társadalmi rétegeit és osztályait. Miért érezték folyton magányosnak magukat, miért hiányzott mögülük a biztonságot adó társadalmi bázis. Eleinte - ahogy már volt róla szó - a cívis réteget hiányolhatták, majd a középosztály távolmaradását. Mi lehetett az oka, hogy minden szándékuk ellenére is hatástalanok maradtak? Mi lehetett az oka, hogy valóban áldozatosnak mondható munkájuk ellenére nemegyszer maró iróniával és gúnyolódva írt róluk a közvélekedést megjelenítő helyi sajtó? Arról már volt szó, miért maradtak irántuk közömbösek a cívisek. Az azonban még magyarázatra szorul, hogy miért nem tudták táborukat növelni a középosztály különböző rétegei körében. Miért hiányoztak hát a rendezvényeikről a tanárok, egyházi férfiak és a szabadpályás értelmiségiek? Az okok a középosztály esetében sokkal összetettebbek, mint a cívis rétegnél. Az 1890-es években talán leginkább arról lehet szó, hogy a középosztály polgárinak nevezett rétege sokkal inkább vonzónak érzete az úrinak nevezett réteg magatartását, mint a nemzeti kultúra szolgálatát. Kohányi Gyula 1897-ben írt cikkében egyértelműen ebben találta annak a magyarázatát, hogy a kör közgyűlésén 400 tagból csak 21 voltjelen. Úgy látta, hogy e társadalmi rétegből hiányzik a szellemi előkelőség tudata, vagyis önazonosságukat és összetartozásuk tudatát nem a kultúra lét68 A Csokonai Kör elnöksége gróf Tisza Lajoshoz. Kézirat, DIM. 69 Dávidházi: i. ni. 207. 427
