A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)

Irodalomtörténet - Lakner Lajos: A Csokonai Kör és Debrecen társadalma

tek, hogy a nemzeti kultúra kultusza könnyen eredményezhette a bezárkózást, a világra nyitottság hiányát. Nem lehetetlen, hogy Csokonai többször ígért életrajza végül is azért nem készült el, mert úgy érezhették a kör vezetői, hogy egy ilyen munka szükségszerűen kicsúszna a kultikus beállítódás uralma alól. Maradtak tehát a megemlékezések és ünnepségek, a megzenésített Csokonai versek és az ünnepi szónoklatok. Érdemes röviden összevetni a Csokonai Kör és Tóth Árpád Csokonai-képét. A kör tagjai gyakran és sokat írtak Csokonairól. E szövegek azonban egymással fölcserélhetők, időtlenek, mert mindig ugyanarról szólnak: kegyelettel kell megőrizni Csokonai emlékét, mert a város és a magyar irodalom klasszikus, halhatatlan költője. Hogy közelebbről miben is áll ez a halhatatlanság, e szövegekből nem tudhatjuk meg. Legfeljebb annyit, hogy Csokonai költészetét nemzeti jellege, szemléletét a magyar szellem hódító erejében való hite emeli az idő fölé. A kegyelet és a megemlékezések alkalmain túl majdnem mindig akkor jött szóba Csokonai neve, ha valami nemzeti bajról és fájdalomról volt szó. így például Trianon után Csokonaival vigasztalódott a kör, ezt ajánlotta a közönségnek is: a fájdalom enyhül, ha arra gondolnak, milyen szomorú korszaka volt a 18. század vége 19. század eleje a magyarság történetének, s ennek ellenére Csokonai mennyire hitt a magyar szellem erejében/''' A tervezett Csokonai Ház is a magyar nemzet érdekét szolgálta volna, hisz egyrészt Petőfi szülőháza mellett lett volna hova zarándokolni azoknak, akik nemzeti érzéseiket újra és újra meg akarják élni és erősíteni, másrészt e ház hirdethette volna az európai nemzetek számára, hogy nekünk magyaroknak is van kikre büszkék lennünk. Épp ezért a kör tagjai anyagi áldozattól sem riadtak vissza, hogy a házat megszerezzék. Tóth Árpád egyik írásában Csokonai nevének épp ilyen használata ellen tiltakozott. Frázis csokrot és konzerválást emlegetett, kárhoztatta a költőhöz való kultikus viszonyulást, mely nemhogy nem teszi élővé Csokonai költészetét, hanem épp halottá, olvashatatlanná. Az igazi tiszteletet szerinte az jelentené, ha nemcsak a múlttal, az ereklyék gyűjtögetésével foglalkozna a kör, hanem a mai költőkkel és a mai irodalommal is." Tóth Árpád Csokonaihoz való viszonyában nyoma sincs a tekintéiytiszteletnek és az ünnepélyességnek, helyette ironikus játékkal és a költőtárs sorsa iránti megértéssel találkozhatunk. E kétféle magatartásmód azonban talán mégsem áll annyira szemben egymással, mint ahogyan első látásra gondolnánk, nem állítható, hogy valamelyikük is az irodalomhoz való egyetlen helyes viszonyként értelmezhető. Igaz ugyan, hogy a kör valóban nem újította meg a Csokonairól kialakult képet, s igaz az is, nem helyeselte, ha valaki egyéni érzésekkel, gondolatokkal közeledett Csokonaihoz és költészetéhez. Számukra ugyanis Csokonaiból az volt a fontos, amit minden magyar olvasó annak tarthatott. S ugyanígy a megemlékezések, a koszorúzások, a felolvasások és az ünnepségek közösségi jellegét tartották lényegesnek. A Csokonairól való megemlékezés és beszéd mindig a közösség önmegmutatkozásának alkalma volt, vagyis arra adott lehetőséget, hogy a debreceniek megélhessék a városhoz és egymáshoz való tartozásukat. S erre minden további nélkül alkalmas volt Csokonai alakja, akinél jelentősebb költője nem volt Debrecennek. Ráadásul épp az ő síremléke körüli vitában, 1806-ban tagadták meg először a debreceniektől identitásuk elismerését, ekkor rendült meg először komolyan önazonosság-tudatuk biztonsága. A debreceniség ettől kezdve vált pejoratív jelentésűvé, s ekkortól kezdték a várost szélesebb körben bezárkózással és konzervativizmussal vádolni. Csokonai ünneplése tehát Debrecen és a debreceniek ünneplését, öntudatuk megerősítését is jelentette. Egy-egy ünnep, egy-egy emléktábla elhelyezése erkölcsi jelentőségű esemény volt tehát a számukra. Olyan esemény, amely minden áldozatot megér. ,,[É]lni, dolgozni, áldozni elveinkért és eszményeinkért, a magyarságért és jövőnkért mégis csak köteles66 Kardos Albert: Csokonai születése napján. Debreceni Független Újság 1920. november 17. 1. 67 Tóth Árpád: Vitéz Mihály. T. Á.: /. /;;. 140-141. 426