A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)

Emlékezés a Bocskai-felkelés 400. évfordulójára - Kónya Péter: A Bocskai-felkelés és az evengélikus egyház a királyi Magyarországon

ország első férfiaként nemcsak biztosította a vallásszabadság megtartását és a protestáns felekezetek zavartalan fejlődését, hanem döntő szerepet játszott a lutheránus egyház szervezeti átalakulásának a befejezésében. Ennek a folyamatnak feltételeit éppen a sikeres felkelés és az 1608. évi törvénycikkek alkották. Annak ellenére, hogy a reformáció már a 16. század folyamán az ország nagyobb területén elterjedt és a protestáns gyülekezetek száma sokszorosan túlhaladta a római katolikus parókiákét, még a 17. század elején is a katolikus egyház volt az egyetlen, amely szilárd, országos egyházszervezettel és egyházigazgatással rendelkezett. Az evangélikusok nemcsak saját, országos szinten létező egyházszervezettel, de egységes teológiai rendszerrel, agendaval (könyvben rögzített szertartási renddel), szabályokkal, törvényekkel, s az egyházi élet más alaptételeivel sem bírtak. A már említett, területileg korlátozott hitvallások ugyan az ágostai hitvallás alapján keletkeztek, de több részletkérdésben különböztek egymástól. A gyülekezetek csak kisebb kiterjedésű fraternitásokat, vagy szeniorátusokat alkottak, amelyek viszont nagyjából csak egy-két vármegye területét fogták át, országos szinten azonban nem voltak képviselve. Ezek a kerületek teológiai szempontból sem voltak egységesek, egyes gyülekezetek a lutheri ortodoxia pártján álltak, mások a melanchtoni tanításhoz húztak, sőt, többjük - különösen a magyar gyülekezetek - a vallási gyakorlatban nem nagyon különböztek a református vallásúaktól. Mivelhogy a római katolikus egyházszervezet és igazgatás, a hívők számának csökkenése ellenére még mindig létezett, a katolikus püspökök továbbra is igényt tartottak a dézsmára, s más illetékekre, amelyeket az evangélikus lelkészek és rektorok sokszor kénytelenek is voltak megfizetni. Ez a helyzet nagy veszéllyel fenyegette az evangélikus egyházat a királyi Magyarország területén, mert - szilárd országos egyházszervezet és igazgatás nélkül - nemcsak az erősödő rekatolizáció ellenében, hanem a reformáció más, radikálisabb irányzataival szemben is rossz pozícióba kerülhetett. Emellett, főleg a magyar, s részben a szlovák nyelvi területen mindig aktuális volt az evangélikusok áttérése a református vallásra, ami sok helyen meg is történt. Mindezt jól tudta Thurzó György nádor is, s ezért erélyesen hozzáfogott az új egyházszervezet kiépítéséhez. Példaként szolgált a dunántúli evangélikus egyház fejlődése. Miután a csepregi kolokviumon (1591) az evangélikusok és a reformátusok elváltak egymástól, az egész országrész területén (Sopron, Vas és Győr vármegyében) önálló evangélikus egyházszervezet alakulhatott ki, ami 1598-ban a dunántúli cikkek és a Formula Concordiae aláírásához és a saját dunántúli szuperintendencia (egyházkerület) kialakításához vezetett. Thurzó György kezdeményezésére 1610 márciusában ült össze a híres zsolnai zsinat. A nádor meghívására részt vettek rajta a tizenhárom alsó- és felső-magyarországi vármegye, a szabad királyi és a királyi bányavárosok valamint a tizenegy kontubernium képviselői. A zsinaton jelenlévő 419 lelkész többnyire szlovák és német gyülekezeteket képviselt. A zsinat fő feladata volt az evangélikus egyház egyesítése Alsó-Magyarország területén, s mellette a saját, a római katolikus egyháztól különálló egyházszervezet és egyházigazgatás kiépítése. A tíz alsó-magyarországi vármegye területén lévő evangélikus gyülekezeteket három szuperintendenciába (kerület) osztották. Az első Liptó, Árva, és Trencsén vármegye, a második Túróc, Nógrád, Zólyom és Hont, s a harmadik Bars, Nyitra és Pozsony vármegye területére terjedt ki. Minden kerület élére egy szuperintendenst választottak, a német és magyar gyülekezetek számára a zsinat külön felügyelőket (inspectores) nevezett ki. A zsinat tizenhat végzést, ún. kánont fogadott el, amelyeket Thurzó György, mint a világi hatalom legfőbb képviselője írt alá. Ezek a kánonok a szuperintendensek és a szeniorok (esperesek) kötelességeit, az egyházlátogatások, a lelkészi ordinációk, az egyházi törvényszékek, az egységes agenda, s az istentiszteletek rendjét szabták meg. Ezenkívül foglalkoztak az evangélikus egyháznak a világi hatalomhoz való viszonyával és tartalmazták a szuperintendensek esküszövegét is. Még 1610 októberében kiegészítették ezeket más cikkekkel, amelyek az egyházi illetékekről, adókról, az egyházi vagyon gondozásáról, az ünnepekről, s más, különösen a jogi szabályokról szóltak. 37