A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)

Természettudomány - Dudás Miklós: A térségi nagy tájalakítások természetvédelmi vonatkozásai a Hortobágyi Nemzeti Park területén

A vizes élőhelyek kialakítását különböző háziállatfajták extenzív tartásával, legeltetésével kombinálták a területen. A fészkelési időn kívül, nyárvégétől késő őszig a tartós fagyok beálltáig 400 db mangalicát eresztenek a bekerített részre. Kora tavasztól késő őszig itt legel még: 150-200 racka, 60 magyar szürke marha, 25-30 magyar tarka marha, 30 szamár, 12 ló és 10 bivaly. Ezek a háziállatok eltérő legelési szokásaikból adódóan különböző mértékben hasznosítják a rendelkezésre álló egyes fűféléket. A modellterületet borító vegetáció optimális kihasználtsága a hagyományos gazdálkodási formával biztosított, az elárasztott területekről a visszahúzódó víz nyomában a szárazulatokon már tovább legelnek. így egy rendkívül változatos, néhol teljesen kopár, iszapos, rövid füvű mozaikos élőhely komplexum jött létre, amit a legeltetéssel lehet csak fenntartani. Ez a program jelen állapotában is refererencia értékű a vizes élőhelyek kezelését illetően, a nemzeti park más terültein is érdemes lenne hasonló volumenben beavatkozni. Ezeket a kezelési módszereket a nemzeti park más mocsárrendszereiben is szükséges lenne bevezetni és rendszeresen alkalmazni, így egy célirányos forgó rendszerbe lehetne állítani a Hortobágyon jelen pillanatban feltölthető mocsarakat. Vagyis lenne teljesen szárazon álló, amit háziállatokkal legeltetnének, járatnának, félig feltöltött és teljesen feltöltött mocsarak. Érdemes megemlíteni a különleges iszaptársulásokat (iszapfű - Lindernia procumbens, pocsolyalátonya Elatine alsinastrum, magyar látonya - Elatine hungarica, a háromprzós látonya-EIatine triandra stb.) amelyek itt rövid időn belül megjelentek. Az élöhelyváltozás leglátványosabb indikátorfajai azonban a madarak. A ritka fajok megjelenése reprezentálja leginkább, hogy a hagyományokat újraélesztő s ily módon létrehozott biotópok fenntarthatóak és működőképesek lehetnek hosszú távon is. Ennek a gazdag fajdiverzitás a mutatója, ( a tavaszi madárvonuláskor 15 ezer aranylilc és pajzsos cankó tartózkodott a területen, 26 pár gulipán, 7 pár gólyatöcs, sárszalonka, tavi cankó, piroslábú cankó, törpe, pettyes, kis vízicsibe, nagy goda, nagy sárszalonka, fattyú,-kormos, fehérszárnyú szerkő, feketenyakú vöcsök, kis vöcsök, daru, nyílfarkú réce, cigányréce, barátréce, böjti réce, kis lile, széki lile, székicsér, feketeszárnyú székicsér, batla, kis flamingó, fekete gólya, rétisas, kék és vörös vércse, kabasólyom stb.). Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején a refugium jellegű pusztai tölgyes az Ohati erdő egyeduralma is megszűnt a vetési varjú, a kék vércse kolóniák vonatkozásában. A delelő jószágok számára létesített „szárnyék" erdők és egyéb gazdasági célból telepített erdők felnövekedésével, a vetési varjú telepek más pusztarészeken is megjelentek (Szandaliki-Csurgóháti erdők. Szálkahalom, Meggyes erdő, Borzas erdő, stb.). A rendszeresen itt telelő rétisasok is áthelyezték éjszakázó helyeiket a még nyugodtabb, telepített és már kellő magaságot elért erdőfoltokba (Juhoshát, Alföldi erdő, Vajdalaposi erdő. Fekete erdő, Veres erdő. Borzas erdő stb.). Ezekben az említett erdőkben kihelyezett műfészkekkel végül is sikerült néhány ritka, korábban bizonyítottan nem költő fajt is fészkelésre késztetni. A rétisas 1995-óta költ, a parlagi sasnak 1992-ben és 1995ben voltak sikertelen költései, a kerecsensólyom 1989-óta költ rendszeresen, növekvő számban a pusztákon. A pusztai ölyv 1992-ben költött bizonyítottan először hazánkban, itt a Hortobágyon, a füles kuvik a 1980-as évek végétől költ rendszeresen. A pusztai erdősítések, fasorok, ligetek (kocsányos tölgy, akác, olajfúzek, nemes nyárasok, hazai nyárasok, stb.) kialakítása a Hortobágynak főleg az északi pusztarészein mozaikos elrendezésével sajátosan új arculatot adott a tájnak, ez az új élőhely típus odavonzotta a jó feszeképítő fajokat (vetési és dolmányos varjak, szarkák stb.) amiket aztán követtek a „ fészekparazita" vagyis fészkeket nem építő védett fajok (kék és vörös vércse, erdei fülesbagoly, kabasólyom, stb). Az idősebb, s már odvasodó fafajok (nyár, akác stb.) ritkább harkályoknak, pl. fekete harkály és a szalakótáknak biztosítottak költési lehetőséget. Természetesen vannak olyan pusztarészek is, ahol ezek a telepített fasorok rontják a puszta eredeti „töretlen látóhatárú" tájképi jellegét. Ilyen a Nagyiváni puszta Sároséri gátjára telepített nemes-nyáras. Rendkívül megfontoltan kell döntenie a majdani szakembereknek, hogy milyen természetvédelmi szempontokat vesznek majd figyelembe egy „fátlanítási" program megkezdésekor. 170