A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)

Természettudomány - Dudás Miklós: A térségi nagy tájalakítások természetvédelmi vonatkozásai a Hortobágyi Nemzeti Park területén

Ültetelt tölgyes Erdössztyep rét A száraz pusztákon, a szikes és löszgyep foltok változatos elrendezésben „szigeteket" alkotva alakultak ki. A hagyományos, állandó legeltetéssel évszázadokon keresztül fenntartották tipikus növénytársulásaikat (löszgyepek - Salvio-Festucetum sulcatac, szikes pusztarét - Achilleo-Festucetum pseudovinae, ürmös szikes pusztarét - Artemisio-Festucetum pseudovinae stb.). A száraz szikesek legszélsőségesebb cönózisa a vaksziknövényzet (Champhorosmetum annuae). A XIX. század közepéig a több tízezres itt legelő állatállomány, jelentős számban még télen is a „ridegtartáson," kint vészelte át a rendkívül szélsőséges időjárási körülményeket. A Kárpátokból (Erdélyi havasokból) és a Bihari-hegységből ezen időkig rendszeresen lejártak ide táplálkozni a keselyüknek, a még meglévő maradvány populációi. Három faj (fakó, barát-, és a dökeselyu) rendszeresen felkereste a Hortobágyot az elhullott tetemeket „eltakarítani". 1947-ben volt az utolsó nagy inváziós megjelenése a fakó keselyűnek, amikor néhány tucatnyi madár tartózkodott a pusztákon, s hosszú hetekig elidőztek, a szürkemarha állományban bekövetkezett nagymérvű elhullás, mint bőséges táplálékkínálat következtében. Idővel a kárpát-medencei keselyüfajok utolsó példányai is kipusztultak. A 1960-as években fokozatosan bekövetkezett egy nagyarányú állatlétszám leépítés, aminek következtében jelentősen visszaesett a magyar külterjes tartásra alkalmas háziállatok létszáma. Ezeket a zárttartásos, intenzív külföldi fajták váltották fel, melyeket legelőre egyáltalán nem, vagy csak időszakosan hajtottak ki. A legelő állatok a szukcesszió lassú változását akadályozták meg (sziki erdőstyepp-rét, sziki tölgyes stb.). A vegetáció rendszeres taposásával és a szerves trágyázással a puszta jellegének fenntartásában, meghatározó komplex módon ható tényező a háziállatok tartós jelenléte volt, évszázadokon keresztül. A „lábasjószág" erőteljes visszaesésével egyidőben, az 1980-as évek elején hatalmas területeket érintve jelent meg a legeltetéses libatartás, több tízezres tálkáival, a Hortobágyi Nemzeti Park száraz legelőin. Ennek következményei a túllegeltetett pusztarészek „ösgyepeinek" totális tönkretétele volt. A szinte sivataggá vált területeket hátrahagyva évente újabb gyepterületekre települtek át a libatartók. A libák a gyepet tövig lelegelték, és nagy mennyiségű ürülékük a talaj felső szintjében felhalmozódott, ez az egyes gyomfajok gyors előretörésének kedvező életfeltételeket teremtett. A természetvédelem kitartó és hosszadalmas küzdelmének eredménye az lett, hogy végleg kitiltotta az ekkora tömegben való libatartási technológiákat a puszta védett részeiről. Az elgyomosodott, rontott területek rekultivációját fogasolással és évente többszöri gyomirtó kaszálásokkal hozták rendbe. Az eltelt 20---25 év alatt az egyes növénytársulások szinte teljes fajspektruma visszaalakult. 171