A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Művelődéstörténet - Surányi Béla: Debrecen és a magyar mezőgazdasági szakoktatás a XX. század első felében

Surányi Béla DEBRECEN ÉS A MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI SZAKOKTATÁS A XX. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN A több mint ezeréves magyar oktatástörténetben viszonylag későn jelent meg a mezőgazdasági szakoktatás. így nincsenek olyan történelmi gyökerei, mint pl. a céhes keretek között folyó utánpótlás-nevelésnek vagy a már a középkorban felbukkanó, a polgárság érdekeit szolgáló, a városi iskolákhoz kötődő ipari-kereskedelmi képzésnek. A mezőgazdasági ismeretátadás, a paraszti népesség „szakképzése" a XVI-XVII. századig kizárólag a család, a helyi közösség privilégiuma közé tartozott. De a gazdálkodás tapasztalati kultúrájának nemzedéki sorjázása még sokáig létezett az intézményes szakoktatást követően is. A parasztság körében meglévő nemzedéki tapasztalatok mindig nagyobb súllyal estek latba, mint az újdonság gyakorlatban még nem tapasztalt előnye. De a korszerű gazdálkodás elsajátításában az idő haladtával egyre nagyobb teret töltött be a széleskörű, tudományos alapokon nyugvó ismeret megszerzése. Míg Nyugat-Európában már jóval korábban, addig Magyarországon a XVIII-XIX. század fordulójától jelentősen megváltozott a mezőgazdaság megítélése, amelyről kiderült, hogy „...most már nem olyan könnyű foglalkozás... mit a fiú az apától kevés fáradsággal megtanulhatott. A modern gazdaság hosszú, tudományos előkészültséget, fárasztó tanulmányozást és sokoldalú beavatást igényel mindazoktól, kik kellő sikerrel gyakorolni óhajtják" - írja 1874-ben Sporzon Pál, aki a keszthelyi Georgikon igazgatójaként és tanáraként jelentősen hozzájárult a háromszintű mezőgazdasági szakoktatás hazai megindulásához. (SPORZON P. 1874. 7.) A magyar mezőgazdasági szakoktatás viszonylag rövid múltja ellenére azonban bővelkedett időbeli prioritásokban, a nemzeti érdeket szolgáló messzemenő tervekben, törekvésekben, de azok megvalósításában is. A kiegyezést követő évtizedek alatt vált rangjához méltóvá a hazai mezőgazdasági szakképzés, kikerülve az egyéni kezdeményezés és emberi tenni akarás sokszor szűknek bizonyuló köréből, amely az esetlegesség jegyeit hordozta magában és főként állami szerepvállalással, intézményi keretek között a nemzetgazdaság meghatározó ágazatának szellemi hátterévé nőtte ki magát. Bár a hazai oktatásba való „beágyazódása" nem volt zökkenőmentes, ugyanakkor önálló képzési területként sem mindig felelt meg az elvárásoknak. A reformok, az útkeresés eredményei nem mindig tükrözték a jobbítás eredeti szándékát, amire utal a XIX/XX. század fordulóján bevezetett agrárfelsőoktatási reform is, melynek során „...a tanintézetek akadémiává nyilvánítása... többnyire... csak a cégtábla átfestését jelentette... Az elméleti alapképzésben hiányok mutatkoztak (a tantervben nem szerepelt a matematika, a talajtan és a biológia, a kémiai oktatás keretei pedig szűkek voltak), továbbá nem bizonyult megfelelőnek a gyakorlati képzés tantervi elhelyezése sem". (LADÁNYI A. 1999. 24-25.) A termelési követelményekhez többé-kevésbé igazodó mezőgazdasági szakoktatás általános problémái ugyanúgy föllelhetők a közép- és alsó fokú szakképzésben is, anélkül, hogy kétségbe vonnánk az 1867-1944 közötti korszak eredményeit. Bár a XX. 343