A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Irodalomtörténet - Bakó Endre: Csokonai, mint színpadi hős

„Csokonai: S a szerelem nem elegendő a boldogsághoz? Lilla: Bizony nem. Lássa, példának okáért ön - ön derék szépfiú, de miből tartaná el a feleségét? Lássa, én szegény leány vagyok, nekem oly férj kell, ki ha gazdaggá nem tehet, legalább ne bánássá meg, hogy férjhez mentem. (...) Én azt mondom, lásson kenyér után, esze van, nemes ember, mi kell több - a többi titok - de ön ért engem (El)." A harmadik felvonás színhelye egy Halmi nevű birtokos falusi jószága. Lilla rájön, hogy mégis szereti Csokonait, s ezt az érzést a költő versei táplálják. Mégis hozzámegy Kővárihoz, Róza pedig Rényei báróé lesz. Csokonai boldog ennyi barátság láttán... Rózát Komlóssi Ida, Lillát Munkácsy Flóra, Csokonait Egressy Gábor játszotta. Szerdahelyi egy kisebb szerepet kapott: Serteperti gavallérét. A darab Szentpétery Zsigmond javára adatott elő, Doppler Károly zenei betétjeivel. A bemutatóról egyetlen korabeli kritikát tart számon a nemzeti bibliográfia. (2) A névtelen kritikus első mondata: „Szigligeti elhamarkodta e darabját." Indoka az, hogy nem volt tisztában tárgyával, „innét a drámai központ hiánya." Ugyanakkor mentegette is a szerzőt: „Szigligetinek tagadhatatlanul nagy nehézségekkel kelle küzdenie, mert Csokonai semmi esetre sem volt drámai jellem, legalább nem olyan, hogy egy mü hőséül szolgálhasson, míg mint mellékalakot, igen nagy szerencsével lehetne szerepeltetni." Ebben nem tudunk vele egyetérteni, hiszen Csokonai nagyformátumú személyiség volt, a magyar szellem tragikus hőse, akinek tragikumát nem csupán korán támadó betegsége, hanem az értetlenség okozta. Erdeme viszont a kritikusnak, hogy állást foglalt a művészi licencia ma is vitatott kérdésében: szabad-e az írónak a valós tényeket a fantázia segítségével feldúsítania: „... de ha már szerzőnek megtetszék az eszme, élt volna a való rovására a költői phantázia szabadságával, (...) de valakit egy kigúnyolt érzés után értéktelen kezektől egyszerű koszorúval elégíteni ki, ez nem igazságszolgáltatás. (...) mert mi a költőben mindenek előtt nagy érzéseket keresünk, s Szigligeti Csokonaija szívében gyáva, gyenge, kit legföllebb szánnunk lehet. (...) A közönség nem lön kielégítve. (...) Hogy Egressy Gábor Csokonaiból semmit sem tudott teremteni, ez nem az ő, hanem a jellem-chaosz hibája..." A darabot 1903. január 14-én újra bemutatták Budapesten, Mátrai rendezésében. Szigligeti életrajzírója, Bayer József, aki Osváth Béla szerint lebecsülte klasszikus drámaírónk munkásságát, úgy vélekedett: „E vígjátéka után (Házassági három parancs. B.E.) még ötöt ír - gyöngébbnél gyöngébbeket: Lári-fári 1853, Castor és Pollux 1854, Csokonai szereleme, 1855, Veszedelmes jó barát 1856, Nevelő kerestetik 1856, míg végre színre kerül a Mama 1857-ben, mely első nagysikerű kísérlet irodalmunkban az úgynevezett szalon-vígjáték terén." (BAYER, 1904) Bayer a darabot a népszínmüvek között regisztrálta. Osváth ellenben abba a vonulatba sorolta (Pünkösdi királyné, 1855, Dalos Pista, 1856, A bajusz, 1868), amelynek „nyomdokain elindulhatott volna, és fejlődhetett volna a magyar operett, - esetleg a Smetana-féle vígopera művészi magaslatáig is - s nem kellett volna készen, mint kozmopolita árút, Bécsből importálni." Mindazonáltal úgy tartja: „Érdekes kísérlet a Csokonai szerelme is, a Lilla-szerelem utolsó akkordjának kedves, egy kissé szentimentális, elégikus ábrázolása." (OSVÁTH, 1955) Valóban érdekes kísérlet, de nem több, nem véletlen, hogy Szigligetinek ez a színpadi müve nem kelt új életre az évtizedek során. Érdeme a szerzőnek, hogy a magyar irodalom történetében először választott írót színpadi mü hőséül, még ha vígjáték hőséül is. Ezzel rést ütött a feudális gondolkodásmód által determinált esztétikai értékrend burkolatán. Az írót is abba a rétegbe sorolta, ahonnan hősök támadhatnak, ahonnan eddig csak királyok, hadvezérek, a társadalmi hierarchia legmagasabb szintjén állók feleltek meg a hős kritériumának. Az író, mint példázatos sorsú személyiség, már a polgári értékrend eszményét vetíti előre. Rákosi Jenő színpadi müve, a Tempefői, (RÁKOSI, 1882) operett. Zenéjét Erkel Elek szerezte. Az író minden bizonnyal ismerte Szigligeti kísérletét, nem utánozta, de alapeszméje nem maradt számára hatástalan. Rákosi a bemutató előtti napon saját lapjában meditált a darabról, és fel316