A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002-2003 (Debrecen, 2003)

Művelődéstörténet - Lakner Lajos: Hagyomány, közösség, meccenatúra

szaka ezen átmenet koraként is értelmezhető. Tagjai érzékelik ugyan a történelmi idő pusztítását, hagyományok, tárgyak és épületek eltűnését, az életforma és a környezet átalakulását, hisz épp ezek virtuális (kontextusból kiszakított) fennmaradásáért akarják létrehozni a múzeumot és fenntartani az elődök költészeteszményének érvényességét, mégis hiszik, hogy a múlt emlékei minden további nélkül útmutatást adhatnak a jelenkori emberek számára. A múlt darabjai tehát megőriztek valamit eredeti kontextusukban adott érvényességükből, ugyanakkor fontos szerepe van már a történelem, a tudatos hagyományápolás segítségével megalapozott/fenntartott érvényességnek is. A fenti szemléleti keretek között lesz érhetővé, miért várták el, hogy a közösség tagjai feltétel nélkül rendeljék alá magukat a közösségi-nemzeti kulturális érdekeknek, miért legyenek a Csokonai Kör és Városi Múzeum mecénásai, adakozói, miért vegyenek részt és támogassák a kör rendezvényeit, miért vásároljanak a kör által megjelentetett kötetekből, miért ajándékozzák oda muzeális értékű tárgyaikat a múzeumnak. A helyi, a nemzeti közösség tagjainak nincs igazi választásuk: csak egyet tehetnek: támogassanak és adakozzanak, vagyis segítsék elő a kulturális-közösségi identitás megerősödését és fennmaradását. A közösségi elvű, a közösséghez tartozáson alapuló mecenatúra születéssel adott kötelessége tehát mindenkinek. Egészen különös mecenatúra, hisz a mecénás és a támogatott egy és ugyanaz: a kulturálisan egységesnék gondolt közösség. A Csokonai Kör és a Városi Múzeum képviselői csak megtestesítik e közösséget, általuk a kulturális hovatartozás erkölcsi követelményére figyelmeztető felettes én jelenik meg mindenki számára hallhatóan és láthatóan. Persze nincs mit csodálkozni ezen, hisz az irodalomnak és a kultúrának mindenütt nagy szerepe volt a nemzeti és közösségi identitás kialakításában, fenntartásában és az ehhez szükséges minta felmutatásában. Továbbá érdemes azt is emlékezetünkbe idézni, hogy az első modern értelemben vett múzeumok nemzeti múzeumok voltak: egy nemzeti közösség kulturális gazdagságát hivatottak bemutatni, reprezentálni mind a közösség, mind pedig a kívülállók, az idegenek felé. (DANTO 1995, 42-43.) A kultúra itt vázolt nemzeti értelmezése nem jelent feltétlenül nacionalizmust, vagyis azt, hogy elzárkóztak volna más nemzetek kultúrájától, noha kétségtelen tény, hogy a Csokonai Kör és a Városi Múzeum szervezői, munkatársai és tagjai hittek a magyar nemzet kulturális és politikai hegemóniájában, abban, hogy a térség kultúrájának alakulásában meghatározó szerepe van a magyarságnak. A korabeli közfelfogással megegyezve úgy tartották, hogy a magyarság, a magyar kultúra védelmére és hegemóniája fennmaradását biztosító cselekedetekre van szükség. Nem vonták kétségbe az idegen kulturális hatások szerepét a nemzeti magas műveltség megteremtésében, de ennek elismerése elsősorban a már klasszikusnak számító alkotásokra és alkotókra vonatkozott, továbbá természetesen nem érintette a nemzeti hagyományok elsődlegességében való hitüket. A Csokonai Kör például rendszeresen megemlékezett a világirodalom jeles alakjairól: Byronról, Shakespeare-ről, Ibsenről, Hauptmannról stb., jóllehet Petőfi és Arany voltak és maradtak a mintaadó költők. S mindez nem változtatott a hazai nemzetiségekhez való viszonyukon sem. De számunkra most nem is ez a fontos, hanem az a tény, hogy a magyarság kultúráját mindig mint az emberiség kultúrájának a részét tekintették. A múzeumi bizottság azt a javaslatot fogalmazta meg például 1921. december 7-i ülésén, hogy az állam kulturális vezetése fényképeztesse le a Trianon után idegen területre került és méltatlanul meggyalázott műemlékeket, s küldje el a világ müveit nemzetinek, hogy „hadd lássa a világ mit veszített az emberiség kultúrája ezeknek kíméletlen, gonosz elpusztítása miatt". (LÖFKOVITS-ZOLTAI 1921, 4.) A hat évvel később alakult Múzeumbaráti Kör célja ugyanakkor sokat elárul arról, milyen törékeny is volt a nemzeti és az egyetemes kultúra viszonyáról vallott felfogásuk: „A kör (...) a társadalom elitjének szerencsés megszervezése a múzeum céljainak és ezek által közvetve a magyar kultúrfölény kiépítésének támogatására." (LÖFKOVITS-ZOLTAI 1927, 31.) 346