A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Stetka Éva interjú a Debreceni Irodalmi Múzeumban. Közli: Várhelyi Ilona

lőtt, s beteg, s egyedül van, Debrecenbe helyeztettem magam. Az alkotás, a tanítás legszebb, legnyugodtabb évei következtek. Időközben tanársegéd lettem az egyetem francia tanszékén, különösképpen aznap lettem beteg, amikor első órámat tartottam az egyetemen. Evekig még tanítottam. S világos, fényes alkotás időszakait követte a sötétség és az összeroskadás időszaka. Egy idő óta nyugdíjban élek, teljesen egyedül, időm nagyrészt irodalommal, zenével, nyelvtanulással töltöm. KÖLTÉSZETEMRŐL, S HOGYAN LÁTOM ÉN A KÖLTÉSZETET A költészet önkifejezés. Egy életérzést, vagy valóságot valósít meg, a forma fegyelmébe bezárt világot. Van valami örök és közös az ősköltészeti népköltészet, a klasszicizmus, a realizmus, a szürrealizmus stílusirányai között. Mi ez az örökkévalóság? Talán az, hogy örökké megteremti a lírai önkifejezés lehetőségét. A költészetben a világ válik valósággá, de egy másik, játékos világ, mely újjáteremt minden valóságot. Új esztétikai törvényei fölérnek a ritmus és rím követelményeivel. A modern líra semmi lenne a szimbolizmus nélkül - erre is kitérek - Verlaine, Rimbaud, Rilke, Baudelaire nélkül. A klasszikus Verlaine-i hasonlatra, - „a Hold úgy ül a templomtorony fölött, mint pont az i-n" - rímel József Attiláé: „A levelek zizegnek, mint a röpcédulák." A hasonlító és a hasonlított itt egyensúlyban van, kölcsönösen föltételezik egymást, nálam metaforává olvadnak össze: „A csillogás az égen még nem a te szemed." A szimbólumban a hasonlított önállóvá válik. „A kert olyan, mint a kert helye." A szürrealizmusban - Appolinaire, Cocteau, Aragon, Éluard, Michaud, Sartre költészetében a világosan megfogalmazott mondanivaló helyett valamilyen lelki- vagy tudatállapot kifejezésével találkozunk. Egyszerű hasonlatok helyett analógiákkal, szabad asszociációkkal, abszurd következtetésekkel találkozunk, lett légyen a forma rímes, vagy rímtelen szabadvers, vagy akár a klasszikus tizenkettes, mint Aragon, vagy ősi nyolcas, esetleg negyedfeles jambus, mint Cocteau verseiben. Az avantgárd elejétől végéig haladó költészet volt, mégis világosan megkülönböztethető benne egy forradalmár, egy anarchista és egy klasszicizáló folyamat. Aragon, Éluard, Michaud, Cocteau, Radnóti. A klasszicizálás a vers csattanószerű lezárásában, a gondolat-kép logikaivá válásában lelhető fel. Az ébredés partjáig című első kötetemben a Mulandóság című vers a múlandó létben vallja a fájdalom örökkévalóságát. Az Ölelj át... vágyában az élet értelmét megtalált lélek szava szólal meg. Ahogy Beethoven fájdalmas rázkódásokban talál helyet az örömnek az Öröm-szimfóniában, itt is felsejlik az elmúlás gondolata, s ebből nyeri értelmét az élet: a szeretet jóságában, a tisztaság vágyásában. Mulandóság Ahogyan hajlik a nyír ahogyan meghajlik a túlérett kalász Úgy van tele az én szívem fájással szerelemmel Ajkam szólásra nyílik de énekelni nem mer S bújok előled bár tudom hogy egyszer megtalálsz még Madár szeretnék lenni néha földobni magam az égre S szárnyamat összecsukva öngyilkosán zuhanni alá Hinni legalább egy pillanatig hogy mindennek vége lesz S kitéphetlek magamból kegyetlenem kiben folyton önmagam látom 324