A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

útján, továbbá erélyes ember és erős személyiség volt, aki mikor látta, önvédelmi stratégiája csődöt mondott, vállalta sorsát. Odaállt a bíróság elé, s ez hitelesítette önképét. Oláh viszont botcsinálta showmen volt, aki, ha komolyra fordult a dolog, a legszívesebben elmenekült volna a kihívás elől. A Daán Ilona-per és az igazgatójával való összeütközés során például képtelen volt legyőzni félelmét, már börtönben látta magát, sőt még kivégzését sem tartotta lehetetlennek. Innét van a Daán-per során írt önmentségének ellentmondásos volta is: egyrészt nem ismert el a művészet és a művész fölött földi törvényeket, másrészt viszont bűneként vallotta, hogy kivonta magát a világi törvényhozás és szokásrend kötelmei alól, ráadásul - és ez is fontos - a kor hivatalos ideológiája alapján ítélkezett önmaga felett: „Én az író, az álmok és ideálok fölszentelt embere: vétettem akaratlanul a lovagi törvények ellen: nekem Nőt, Istent és Hazát kell imádnom".

14 Vagyis Oláhnál nem forrt oly erősen össze az image és a személyiség, vagy pontosabban nem tudta az előbbit oly hatásosan mozgósítani az utóbbi megőrzése, megvédése érdekében Talán mégsem bízott annyira az esztétikai világ és személyiségkép hatóerejében? Furcsa paradoxonként, mégis Wilde volt, az aki tisztában volt a kettő különbségével, hisz amikor kellett - a bírósági tárgyaláson vagy A readingi fegyház balladájában - pőrén állt a világ elé. Wilde tudta, hogy nem bízhat csak a személyiségében, de felismerte azt a helyzetet is, amikor nem volt más lehetősége: le kellett vetnie az álarcot. (GILMAN 1990, 158.) Oláh viszont mindvégig fenntartotta azt az illúzióját, hogy személyiségéből eredeztethető nagysága és kivételessége: álarca nem álarc, hanem személyiségére utaló jel. Különbségük abban is megmutatkozik, hogy Wilde a show világába menekült, Oláh viszont a magányba. Sorsa ebben a vonatkozásban sokkal inkább a magyar irodalmi hagyományba kódolt szecesszió-mintát követi. Önmaga világába zárkózása sokkal inkább a Midas király hősének emlékezetbe meneküléséhez hasonlít, mintsem Wilde erélyes önformálására. Oláh önlegitimációja inkább menekülés, mintsem tudatos önvédelem. Alig-alig reflektált szerep és személyiség problémájára, arra pedig nem vállalkozott, hogy teoretikus szinten is megfogalmazza ebbéli tapasztalatait. Mindez talán azért alakult így, mert élete nagy eseményeit a képzelet pótolta számára. Párizzsal véget érnek a külföldi utazások, legfeljebb majd egy-egy gyógyfürdő lesz az úticél, de azok is inkább zárt, mintsem világra nyitott terek. Budapesten 1917-ben járt utoljára. Úgy volt mint Huysmans A különc című regényének hőse, aki „a mozgást fölöslegesnek tartotta, s úgy gondolkozott, hogy a képzelet könnyen pótolhatja a tények durva valóságát. Nézete szerint a legbonyolultabb és a legnagyobb vágyakat is ki lehet elégíteni a közönséges életben, még pedig azáltal, hogy a vágyott tárgyat valami enyhe csalással és csalafinta furfanggal megközelítjük." (HUYSMANS 1921, 23.) így lehet képzeletben utazni, s ezért mindegy, hogy valódi vagy hamis a bor, ha ugyanaz az íze. Érteni kell hozzá, hogy „előidézzük az érzékcsalódást és az igazi valóság helyébe behelyettesítsük a valóság álmát." (HUYSMANS 1921, 24.) Oláh természetesen soha nem mondta volna, hogy a mesterkéltség az emberi szellem jele, s hogy a természet lejáratta magát, mint Huysmans hőse, mégis, ahogy részben már láttuk is, élete, művei és naplója nem mentesek mesterkéltségtől. írásain gyakran érezni a kimódoltságot, a kitalációt. A naplójában megörökített szerelmi életéről is nehéz eldönteni, mennyi benne a valóság, s mennyi a költői képzelet. Mesterséges volt Oláh egész világa, amennyiben annak minden pontját maga szerette volna meghatározni és uralni. Nemcsak a szinte percnyi pontossággal beosztott életrendre gondolok, hanem arra az énképre is, amit formálni vélt, s amit el szeretett volna fogadtatni. Folyton az élet vesztesének érezte magát, mégis hitte, személyiségének belső sorsa nem függ a külső életkörülményektől, a külvilágtól. Szinte csak önmagát érezte jogosultnak sorsa és alkotásai helyes értelmezé14 Daán-ügyben az alapvallomásom. 1933. szeptember 28. (DIM) 280