A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

sere: „Nem utolsó gondolat: így tisztában lenni magunkkal olyan időben, mikor még mindig holdkórosan vonít ránk az értetlenség és megdöbbent nyárspolgáriasság." (NAPLÓ III. 126.) S mi más lenne az értelme annak, hogy a naplóíró szinte önmaga biográfusává válik, mint az, hogy a maga által hitt-teremtett valóságot fogadtassa el a valóságként. Oláhnak így csak önmaga kivetítése és a másokkal való kapcsolatteremtés lehetetlensége maradt. Akárcsak Leopold von Andrian regényhősének Erwinnek, aki képtelen volt a másokkal való érintkezésre. Mindketten az én megmentésének azt az útját választották, amikor az én birtoklása a világot énkivetítéssé, a személyest pedig nárcisztikus külön-világgá teszi. Oláh is egyre inkább bezárkózott a maga teremtette világba. Eleinte még csak az ihlet pillanataiban távolodott oly messze a mindennapi világtól és testi valóságától, hogy „egy-egy rész megírása után (...) nehezen tudo[tt] visszazökkenni a valóságba", (NAPLÓ III. 26.) idővel azonban szinte a nem tanítással töltött valamennyi óra az ihlet varázsa alatt állt, s rémhírekkel, legendákkal (őrült, hermafrodita, otthonába senkit be nem engedő különc) zárta el magát a többi embertől, végső soron attól a közös világtól, ami saját világát és identitása valóságát szavatolhatta volna. DEBRECEN ÉS A „MEGÖLT ÉLET" Oláh nárcisztikus, egyre inkább magába záródó világa jórészt annak ellenhatásaként született meg, hogy Debrecenben maradt. „Rettenetes az élet ilyen emberek között, amilyenek közt én élek" -jegyzi fel már 1909-ben. (NAPLÓ II. 23.) A századfordulós Debrecen nem kínált kapaszkodókat és lehetőségeket még azok számára sem, akik művészettel szerettek volna foglalkozni. Azoknak pedig végképp nem, akik finomabb, művészi életet szerettek volna élni. Márpedig Oláh legfőbb vágy az volt, hogy a magyar irodalom egyik, ha nem a legnagyobb művészeként művészi módon éljen és műalkotássá formálja életét. De sem a Kollégium, sem a város nem segítették célja elérésében, úgy érezte, gátolják, hisz ahelyett, hogy felszabadítanák a mindennapiság terhei alól, rendszeres napi robotra kényszerítik. Még rendes jövedelemhez sem segítették hozzá, így aztán gyakran, legbensőbb meggyőződése ellenére pénzért volt kénytelen írni. Oláh gyakran érezte úgy, hogy a mindennapi betevőért való hajsza megöli énje jobbik felét. A Párizst megjárt, a modern irodalom vonzásában élő, az esztétikai tapasztalatot minden más fölé helyező költő számára az „eseménytelen élet, unalom, visszhangtalanság, a debreceni egykedvűség" (BATA 1961, 39.) nemcsak taszító volt, hanem félelmetes is. Attól félt, Debrecen megrabolja őt, vámpírként kiszívja vérét, élősködik rajta, amíg haszna van belőle, s aztán sorsára hagyja: „Debrecen megölt engemet, mint ahogy megölné az Úristen fiát is, ha Betlehemének választaná. Az volt a baj, hogy dacból benne maradtam. Na bosszút is állt rajtam, rettenetesen." (NAPLÓ II. 63.) A kiválasztott, a nem földi világ hírnöke áll itt szembe a szállást nem adó, az igazi értékek felismerésére képtelen emberekkel. Itt ugyanis ,,[a]z élet = evés. Legalább Debrecen ezt tanítja. Itt, barátom, egyebet sem tesznek, mint esznek".

15 Debrecen ekkor történetének egyik szellemi-mentális mélypontját élte. Az ide vezető folyamat még a XIX. század első felében kezdődött, de a legmélyebbre talán ekkor süllyedt a város. A XIX. század második fele, s a századforduló irodalmi-kulturális értékteremtés nélkül zajlott le. Nem született olyan mű, amely az egész magyar irodalom szempontjából méltó lenne az emlékezetre. Éltek itt ugyan emberek, sok érdekes és tehetséges figura bukkant fel a város művelődési életében, de eltűntek nyomtalanul. Vagy elmenekültek, mint Ady, vagy nem jöttek vissza semmi 15 Oláh Gábor Juhász Gyulához, 1906. jan. 21. (DIM) 281