A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

Dühös voltam rá, de nem értette a szép szót. - Távolról egy tájékozatlan házőrző kutya is ugyancsak ugatott. - De a Hold annál bajosabban mosolygott kelet ormán." (NAPLÓ IV. 365.) A fentiek alapján bizton állítható: az a meggyőződés uralta Oláh gondolkodását, hogy bár a nyelv konvencionális jelrendszer, mégis egyrészt szinte az egyetlen lehetőséget jelenti arra, hogy felépítsük önálló, a külvilágtól függetlenített saját világunkat és megteremtsük identitásunkat, másrészt a nyelv segítségével lehet az eszményeket a közönség szívébe oltani, olyan világot teremteni tehát, mely mások számára „gyúl ki csillagul". (NAPLÓ V. 177.) Magáénak vallotta a klasszikus modernség azon hitét, hogy a költői nyelv az igazság hordozója, a teljes életet pótló világ megteremtésének egyetlen eszköze. Magánvilág és eszményadás nem is áll oly távol egymástól. Oláh a mindennapokban is gyakran élt a képzeleti, fiktív világ teremtésének eszközével. Szeretett minél különlegesebbnek, minél titokzatosabbnak és így minél hatásosabbnak tűnni. Viselkedésében, akár csak Wilde-éban, mindig volt valami mesterkéltség, megtervezettség. (vö. GILMAN 1990, 155.) Úgy lépdelt az utcán és úgy viselkedett, mintha minden lépése és cselekedete csak jele lenni valami mélyebbnek, igazabbnak, a nem látható, de egyedül fontos valódi életnek. Mintha nemcsak művei, hanem maga is megfejtésre váró jel lenne. Kortársai azonban mindezt inkább különcségnek látták, s nevettek rajta vagy hóbortosnak találták. Oláh nemcsak jogot érzett e szerepre, ami szerinte méltón fejezte ki a mindennapi világon és a környezetén való felülállását, hanem védekezésül is használta ezt az álarcot, hisz valójában, ahogy a naplóból is kiderül, nagyon is félénk, gátlásos, önmagában kételkedő, s e kétséget nárcisztikus önszeretettel legyőző ember volt. Ő maga is tisztában volt e magatartásbeli kettősséggel, személyisége hasadtságával: „Odafent, az emberek előtt játszani a törhetetlent, a nagyot merőt, a »halhatatlant«; idehaza: lerogyni a dívány szegletébe, elkészülni az utolsó számadással, s nem hinni többé semmiben... Mindig azon imádkozom: csak az öntudatom hagyna el a katasztrófa idejében; de úgy látom: ezt a kegyet is megtagadja tőlem a nyomorult véletlen. Mindenem elkorhad: öntudatom még akkor is ott reszket fölöttem, mint láp fölött a lidércláng". (NAPLÓ II. 20.) S mindezt még 1909-ben vetette papírra, amikor még hitte és hihette, élete és költészete nem múlik el nyomtalanul. S aztán egyre jobban kellett a bódító képzelet. Nem pusztán azért, mert - a Keletiek nyugaton tanúsága szerint - Debrecen koporsó, hisz nem csak e városban maradás következménye volt, hogy kellett a képzelet ópiuma, a nagy költő és a különc álarca. Oláh ugyanis nemcsak Debrecent, hanem az egész akkori világot idegennek és ellenségesnek érezte. A magány és a képzelet egyetlen lehetőségetjelentett számára a nagy ember, az egész ember megvalósítására, abban a korban, amikor ez már végképp lehetetlennek tűnt: ,,[t]ört számokból áll életünk, lelkünk, sorsunk, jellemünk. Egy egész embert, egy tökéletes jellemet, egy szabadon kifejlődő szenvedélyt nekem - és országot adok érte!" (NAPLÓ III. 112.) Képzelete gazdagsága személyisége szuverenitásának, egyediségének a jele volt a számára, a különc álarca pedig e korban inkább már csak Don Quiotének számító nagy emberé, (vö. VARGA 1981.) A képzelet és az álom szülte külön-világban és az image-teremtésben látta Oláh annak az esélyét, hogy kijátszhatja a sorsot és a külvilágot, s megőrizheti személyisége egyediségét. Hitte, van olyan erős a személyisége, hogy nem kell keverednie a világgal. Van ebben valami hasonló Wilde-hoz, akiről Gide írta, hogy hitt a művészsors végzetszerűségében, hitte, az eszme, a gondolat erősebb az embernél, (GIDE 1925, 32.) vagyis az emberi sors kijátszható. Ahogy a híres dandy, Oláh is ki akarta zárni a véletlen lehetőségét, épp ezért nála a véletlen is mindig szándékoltnak tűnik föl, legyen szó regényeiről, naplójáról vagy mindennapi cselekedeteiről, viselkedéséről. Mind a ketten provokálni akarták a közönséget és a kritikát, azt akarták, hogy velük és ne másokkal foglalkozzanak, s ami ennél sokkal fontosabb, úgy fogadják el őket, amilyennek szerepük szerint látszanak. Wilde-nak azonban voltak mesterei, akik elindíthatták az ön(kép)teremtés 279