A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

voltunk, mint a megszállottak vagy a görög istenek. Még egyszer boldog voltam, mint talán többé soha életemben". (NAPLÓ V. 198-199.) Az igaz én és a hazug világ kettősségével függ össze Oláh nyelvmágiája is. Számára ugyanis csak az egyéni képek őrizték meg a valóság adott pillanatát, pontosabban ezek a képek adtak otthont az igazi valóságnak. Minél színesebb és gazdagabb a nyelv annál inkább közelebb van ehhez a valósághoz, pontosabban annál inkább megvan az esély arra, hogy megőrződjön, hogy elmondható legyen, vagyis hogy mások is ugyanazt lássák meg a világból, ugyanazt tartsák valóságnak, amit ő. Oláh Hofmannsthalhoz hasonlóan képekben őrizte meg tapasztalatait. ,,[K]öltő vagyok, mert képekben élem meg a világot" -jegyezte fel Hofmannsthal 1894-ben. (HOFMANNSTHAL 1980, 382.^ Oláh szerint szintén a képekben való gondolkodás teszi a költőt költővé, a teremtő, imaginárius képzeletet pedig naggyá. (NAPLÓ II. 8.) Mégis nagy különbség van kettőjük felfogásában. Oláht ugyanis nem érintette meg a nyelv krízise. Hofmannsthal a sokat idézet Chandroslevélben arról az élményéről számol be, hogy a nyelv alkalmatlanná vált a világ megragadására, s egyre inkább a hallgatás kerül a beszéd helyére. Hofmannsthal nem általában a nyelvről beszél, hanem az absztrakt és a mindennapi nyelvről. Mindez azonban a költői nyelvre is hatással van, hisz a külvilág tárgyai olyan váratlanul és meglepően ragadják meg a költői-emberi képzeletet, s oly mértékben oldódnak fel az élményben, hogy szinte be is záródnak abba. De azért a képek megmaradnak, s ezáltal bizonyos korlátok között felidézhető és megismételhető az élmény. Hofmannsthal épp e felidézőerőben látta a költői nyelv lényegét. (HOFMANNSTHAL 1957, 372.) Oláh viszont eredendően bízott a nyelvben, számos romantikus alkotóhoz hasonlóan hitte, hogy az emberi nyelv kezdetben költészet volt. S leginkább ez a bizalom és hit volt az alapja annak, hogy hagyta magát a képek által sodortatni. Szinte rábízta magát a pillanatnyi élményben feltoluló szavakra és képekre, amelyek aztán szabadon és szinte ellenőrizetlenül áramlottak. Ez a boldog önfeledtség, ez a nyelvre való hagyatkozás teremt hasonlóságot Hofmannsthal pillanatban feltoluló és nyelvben megőrződő képeivel. Mindezeken túl Oláh nyelvhasználati módja bizonyára nem független attól a jelenségtől, amely a népnemzeti irodalom számos képviselőjénél megfigyelhető, akik a századforduló idején is fenn akarták tartani a népnemzeti világkép horizontját, ennek hitelessége azonban már csak a retorika segítségével volt fenntartható. E költők tisztában voltak a népnemzeti horizontból látható és megteremthető világ valóságrangja kérdésességével, s így nem az ebből a nézőpontból látható világ képét adták, hanem arra törekedtek, hogy „e világ nyelvéből önkényesen és ötletszerűen kiragadott szavakkal morális hatást gyakoroljanak az életvilág természetes beállítódásában érintetlenül hagyott olvasóra." (VARGA P. 1994, 263.) Oláh maga is ebbe nőtt bele, hisz ha kellett Rákócziról, ha kellet Deák Ferencről írt ugyanolyan hatásos verset. Sokan szemére is vetették e világnézeti tisztázatlanságot, de számára mindennél fontosabb volt a hatás. Nem gondolkodtatni, nem megdöbbenteni, s nem elszomorítani akarta olvasóit, hanem le akarta nyűgözni, meg akarta részegíti őket. Rendkívüli hatására számos példát hoz fel naplójában is. Többek között feljegyzi, hogy Gyóni Gézáról tartott előadása közben beszéde hatására az egyik diák elájult, A meztelen asszony és A halottak visszajárnak című darabjai bemutatóján pedig többen megőrültek és rosszul lettek. Máskor Shakespeare-ről tartott előadása közben „egy kis lány [ugrott fel] izgatott jókedvében a padból, s nem tudva hova lenni örömében, a levegőbe kiáltotta - én is hallottam! - nahát, ez nagyszerű ember...". (NAPLÓ IV. 302., NAPLÓ III. 21., NAPLÓ IV. 330.) Persze az is igaz, hogy Oláh költészetfelfogása őriz valamit a művészet mágikus, harmóniateremtő erejében való hitből. A világban csak ott van harmónia, ahol jelen vannak a Múzsák és a művészetek: ,,[m]ég a madarak is megszólaltak az énekemre. Fölöttem nem tudom milyen énekes kezdett gügyögni, mintha álmában beszélne. De a villasor felől megszólalt ám a kuvik, a halálmadár is, ocsmány és éles rikoltásait beleszőtte az én finomabb énekembe. 278