A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

ban, ha nem kizárólag a nemzet tagjának, a nemzet által megbízott költőnek, magyarnak tudta magát, és személyiségét is e szerepelváráshoz igazította, s csak Budapesten kísértette meg a belső világ kifejezésére hívó szirénhang: légy, ami vagy. Ekkor ébredt rá arra, hogy nincs fontosabb feladat, mint önmaga választása. Mindez ekkor nyugtalansággal töltötte el, de felszabadultság érzéssel, s nagy önbizalommal is. A Bokréta körül szövögetett tervek mögül ekkor nemcsak a magyar, de a világirodalom fórumainak meghódítására készülő fiatalember arca bukkan elő. Szüksége is volt erre az önbizalomra, hisz ebből az időből talán nincs még egy költőnk, aki ennyire mélyről indult volna, s akinek induló tőkéje csak a tehetsége, a felfokozott akarata és az önmagában való feltétlen, már-már túlságosan is erős hite volt. Apja kezdetben nagy gazdáknál volt cseléd, majd bérkocsissá emelkedett fel. Mentalitását és világlátását is ez a leszorítottság határozta meg. Képtelen volt megérteni, nem is érthette fia vágyát, aki tanulni szeretett volna, akit a művészetek ragadtak magukkal, s aki számára mindennél többet jelentett, ha a házuk padlására húzódva olvashatott és ábrándozhatott. Talán Oláh is talyigás lett volna, ha egyik tanítója, Jánosi Zoltán lehetővé nem teszi számára, hogy apja akarata és a család anyagi körülményei ellenére is folytassa tanulmányait. Anyja papnak szánta, de ő tanár, majd költő szeretett volna lenni. Szorgalmasan tanult a pesti egyetemen magyar-latin szakán. Első éves egyetemistaként órákat gyalogolt Kispestről, míg beért az egyetemre. Nem kevés kitartást és szorgalmat kívánt meg tőle Böethy jegyzeteinek kiadása sem. Tisztában volt vele, hogy számára a tanulás nem pusztán valamely állás betöltéséhez szükséges ismeretek megszerzését jelenti, hanem a társadalmi felemelkedés egyetlen lehetséges módját. Mindent megtanult hát, amit Gyulaitól, Beöthytől és társaitól megtanulhatott. Nevelődését még olyan kitérők sem zavarhatták meg, hogy szociáldemokrata munkásoknak tartott előadást. A tiszta szellem emberének tartva magát ugyanis már ekkor a nem mindennapi és főleg nem a pártérdekektől vezérelt gondolkodás fontosságáról oktatta ki őket. (OLÁH 1902.) Viselkedésbeli hiányosságait azonban nehezen pótolhatta, hiába szerette volna, hogy az ő fellépése is könnyed s magabiztos legyen, csak nem tudott szabadulni félszegségétől és darabosságától. Sokat elárul Oláh önértékeléséről, de a sorsa értelmezésének hátterét adó népies eszmék lelkébe gyökerezettségéről is, hogy a társadalmi felemelkedés modelljét lényegében Toldi Miklós jelentette a számára. Regényeiben rendre ezért térhet vissza az a motívum, hogy ő valójában nemesi szülők gyermeke, aki ugyan átmenetileg kisemmizett és álarc viselésére kényszerített, de a végén mégiscsak megmutatkozhat igaz valójában. A művelődési-irodalmi felemelkedés egyben társadalmi felszabadulást is jelentett számára. Oláh sorsa elementáris szociális töltettel rendelkezett, s ezzel ő maga is tisztában volt, noha ennek szimbolikus értelmezésére alig-alig vállalkozott, inkább a megteendő, a kiválasztottsághoz vezető út szédítette: „... egész életemet szimbólumnak látom: a pusztáról a fényes város felé törtető pásztorfiú, vagyis a szépségtől csalt Magyarság szimbólumának". (OLÁH é. n. jegyzet. - Kiemelés az eredetiben.) A fentiek talán érthetővé teszik, ha a pályakezdő Oláh számára szinte szentírás volt az irodalom és a személyiség népnemzeti értelmezése. Miért kételkedett volna e tanítás érvényességében, hisz a késői korok emlékezetére is méltó sorsot ígért a vágyaiba kódolt nemzeti költő-szerep. Számára nem volt más szilárd pont, amivel kimozdíthatta volna magát a társadalmi hierarchia alsó fokáról. Nagyra törő álmainak ez az eszmekör képezte alapját. Joggal emlegethette Oláh irodalmi helyzetével kapcsolatban Imre László, hogy a népi írók túl korán született elődje. (IMRE 1981,80.) Aztán megismerkedett Ady verseivel, eljutott Párizsba. S szinte kifordult addigi önmagából. Párizsból valahogy minden másképp látszott. Párizsi útinaplójában alig-alig ismerni a korábbi Oláh Gáborra, mert ízig-vérig szecessziós alaknak érezte és mutatta be önmagát. Olyan kifinomult ízlésű művésznek, aki nem tesz mást, mert ebben látja a valódi élet megvalósításának egyetlen le269