A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

hadd ismerhesse meg az igazi Oláh Gábort, akit egyaránt elfedett a mindennapi robot szürkesége és a műveit, sorsát elemző-értelmező munkák. Szakadatlanul írta tehát naplóját, abban a meggyőződésben, hogy benne színről színre láthatóvá lesz igazi arca. A SZAZADFORDULÓ ÉS GYERMEKE A századfordulón többé-kevésbé mindenki úgy érezte, hogy a világ, amibe felnőve kilép, nyugtalanítóan iránytalan és reménytelenül pluralisztikus. Nincs tehát biztos talaj, amin az ember megvethetné a lábát. Talán legátfogóbban Hofmannsthal rögzítette e létállapotot. írásai alaprétegét az az egzisztenciális, hisz a választás kérdését újra felvető, felismerés adja, hogy mindaz, amit a korábbi nemzedékek biztosnak hittek, csuszamlóssá vált. ,,[K]orunk természetében van a sokértelműség és a határozatlanság" - írta A költő és a ma című esszéjében. S épp ezért - a Chandros-levél tanúsága szerint - reménytelennek látta, hogy az ember megismerje és értelmezze a világot és önmagát: ,,[m]inden részekre bomlott, a részek megint részeikre és semmi sem akart egy fogalom alatt megférni". (HOFMANNSTHAL é. n., 11., 40.) Ady hasonlóképp látta a századforduló világát: „A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra." (ADY 1899b, 24.) S ugyanúgy ismerte a „minden egész eltörött" létélményét is. Török Gyula regényhősei is értékbizonytalanságban, a régi és az új világ közt vergődnek. Ambrus Zoltán szintén ebben látta a kor alapszituációját: ,,[a] mi korunk emberét mindenek előtt az ellentmondásoknak ez a szövevénye karakterizálja." (AMBRUS 1913, 251.) A századfordulón a régi világ, ha már nem is eléggé hatékony, de azért hatóképes volt, az új pedig már megkerülhetetlen. Csaknem mindenki érezte azt is, hogy értékeknek, gondolatoknak, formáknak, hiteknek és érzéseknek e kavargása új magatartást és új válaszokat igényel. Hofmannsthal és Ady tisztában voltak azzal is, hogy a régibe többé nincs vissza út. Sokan voltak azonban olyanok, akik változatlanul és makacsul szilárdnak hitték a régit, s magabiztosan kárhoztattak minden újat. És sokan voltak azok is, aki folytonos köztes állapotban éltek, akik tehát képtelenek voltak választani a régi morál, régi életelvek és az új élettapasztalat diktálta magatartásmód között. Cselekedeteik rendszerint nem is választás eredményeként születettek meg, hanem mindig az az erő döntött, ami nagyobb nyomást gyakorolt a személyiségre. Oláh is ide tartozott, de az értékpluralizmus nem töltötte el kétségbeeséssel, hitte, hogy értékek és kultúrák századvégi kavargása és e sokféleség elfogadása maga az új, s nem is kell most és mindörökre választanunk, hanem pillanatnyi hangulatunknak, ösztöneinknek vagy (művészi) érdekeinknek engedve szabadon válogathatunk közöttük. Nem a személyiség egysége a fontos tehát, hanem a hatás, melyet cselekedeteinkkel vagy alkotásainkkal kiváltunk. Kultúrák közti lebegését az sem szüntette meg, hogy számos kortársához hasonlóan őt is rabul ejtette a reneszánsz személyiség egységének varázsa: Michelangelo bár „örök tusakodó", de a művészetnek szentelt élet minden cselekedetét és minden rezdülését összerendezi.

2 Példája azonban inkább csak történeti alapot adott annak az életprogramnak, amely a „nagy ember" eszményének megvalósítását és a művészet szentség voltának visszaállítását tűzte ki célul. Ennek eléréséhez egyetlen utat látott maga előtt: minél hatásosabb, minél több embert lenyűgöző alkotások létrehozását. A művészi eszközök és a gondolatok eredete lényegtelen, egy a fontos a hatás. Az Oláhval foglalkozó kritikusok szinte a kezdetektől szóvá tették művei eszmei és stílusbeli eklekticizmusát, amiben aztán Németh László a debreceni költő sorsának kulcsát vélte felfedezni: magával nem jött tisztába. 2 NAPLÓ III. 301.; A nagyság imádata. In: OLÁH 1908. 266