A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

magyarul is közölte, de nem árulta el, melyik változat volt meg előbb. Péczely szűkebben vett célja ezzel az volt, hogy bebizonyítsa „a" miénk, Róma' igen magasztalt, és méltán magasztalt nyelvével, akár a' gondolatok rövid és világos kifejezése, akár a' versek könnyű folyása, szép és kedves hangzása tekintessék, bátran megmérkőzhet..." (vö. ZSIGMOND 1940, 71.) Vagyis szerinte a magyar nyelv eléggé fejlett ahhoz, hogy más nyelvekkel versenyezhessen, s megszülethessen az önálló, másokkal egyenrangú magyar nemzeti irodalom. Péczely számára a nyelv kérdése újra úgy tűnt fel, mint aminek lehetőségeit eddig nem aknázták ki. A magyarok történetei előszavában is a nyelvújítási eredmények alkalmazásának mértékéről töpreng: „Uj szók elfogadásában, annyival inkább csinálásában igyekeztem a' szerfelett nagy bátorság', de a' bátortalanság' ellenkező hibáját is kikerülni: mind kettőt, s' ezt talán inkább, mint amazt, kárhoztatván, még egészen ki nem mivelt, magában sok gazdag ereket rejtő, könnyen gazdagítható, de még nem eléggé gazdag nyelvünk' jelen állapotjában." (vö. ZSIGMOND 1940, 91.) Péczely számára tehát nem volt kérdés a nyelvújítás hasznossága és jelentősége, mégis újra és újra szükségesnek érezte ennek kimondását. Még 1832-ben is a túlzás-óvatosság kettősségében merülhetett fel a kérdés, ami azt bizonyítja, hogy az olvasók jelentős rétege számára, értve itt elsősorban a kollégiumi és a hozzá kötődő közönséget, még mindig gondot jelenthetett a nyelvújítási szavak használata, megértése. Epigrammái közreadásával az volt a másik célja, hogy a gondolatok rövid, könnyed kifejezésével átformálja a nehézkes, bőbeszédűen tudálékos kifejezéshez szokott ízlést. Mind a két cél azt mutatja, hogy Péczely még ekkor is aktuálisnak gondolta/gondolhatta Kazinczy programját. Mindez arra a közegre vethet fényt, amelyben dolgoznia kellett. Bármennyire megkésettnek tűnik is törekvése, hisz a magyar irodalom ekkorra már túl volt ezeken a kérdéseken,

20 s a nyelvre ekkor már nem mint eszközre, hanem a lélek megjelenésére tekintettek (BITNITZ 1827, 331.; vö. FENYŐ 1976, 381.), Kollégiumban azonban mindez korszerű és szükséges célnak látszott. Ahogy a korabeli irodalmi ízlésről számot adó, Péczely szerkesztésében megjelent Pallas Debrecina is mutatja. A kötet 1805 és 1828 közötti verses iskolai dolgozatokból mutat be 43 latin és 23 magyar nyelvűt: szinte kivétel nélkül alkalmi költemények, elkoptatott motívumok és az iskolás klasszicizmus automatizálódott poétikai sémái jellemzi őket. Ehhez képest értékelendők Péczely saját költeményei. A Pallas Debrecina közreadásával nem is az volt a szándéka, hogy a Kollégiumi diákok berobbanjanak a magyar irodalomba, hanem az, „hogy olvasásuk írásra késztesse az ifjúságot... Ifjúkori művecskék ezek, s ifjú tehetségek felserkentésére vannak összegyűjtve", (vö. ZSIGMOND 1940, 69.) Kiadása azért fontos, mert benne nyilvánosan is megfogalmazódott a diákság önálló munkára való ösztönzésének igénye, s a nyilvánosság előtt ezzel a kötettel és az 1783-ban elhunyt diákköltő, Némethi Pál verseinek a kiadásával (1822) történtek meg az első lépések annak az érdekében, hogy a diákpróbálkozások önálló tényezőjévé váljanak a Kollégium szellemi-irodalmi terének. Péczely, ahogy a Csokonai síremléke körüli vitákból is kitűnik, felismerte a nyilvánosság szerepét és jelentőségét. Vagyis azt, hogy a nyilvánosság ösztönzője, katalizátora lehet a kollégiumi változásoknak. Ő tehát nem kizárólag a deák nyelv uralmában látta a magyar irodalom elmaradottságának okát, hanem a társadalom kommunikációs csatornáinak hiányában és a társasviszonyok tekintélyelvű jellegében. Az irodalmi respublika pedig elvileg hallatlanul nyitott és demokratikus intézmény volt. \ Lásd pl. Toldy 1826-os reflexióját:"...ki gondol már a nyelvi vitákkal". Idézi FENYŐ 1976, 384. 403